Stop the tempo! Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház kocsmaszínházi
előadását láthattuk tegnap a Living Room-ban, Gianina Cărbunariu Stop the Tempo!
című drámáját Tóth Árpád rendezte meg. Három idegen találkozik egy
szórakozóhelyen, egyikőjük sem találja a helyét az életben. Egy véletlen során
megismerkednek, és a társadalommal szembeni elégedetlenségük miatt egyfajta
ámokfutásba kezdenek. Céljuk az, hogy mindenhol kiverjék a biztosítékot, átvitt
értelemben és szó szerint is.
Ezzel az előadással kezdődött a napom. Hirtelen és nagyon
erős kezdéssel berobbant, és gyors tempója, zenéje, kápráztató fényei és erős
monológjai nagy hatással voltak rám. Talán járatlanságom miatt, de az előadás ütemes
tempója miatt néha úgy éreztem, ha egy szépen, finomabban kidolgozott
momentummal találkozom, nincs is időm elidőzni rajta, mert mindig jön egy
következő, erős impulzus. Az érdekes, hogy a drámát és a látott előadást nem
igazán tudom szét választani.
Nagyon erősnek tartottam az elején, hogy a három szereplő
monológjai egybeszőve hangzanak el, mintha válaszolnának egymás gondolataira,
folytatnák a másik mondanivalóját, mégis a saját történetüket fűzik
tovább. De végtére, ha más is a történet,
a lényeg, hogy a probléma ugyanaz: nem találják a helyüket ebben a világban –
„mert szar.” Itt a szöveg annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem igazán
figyeltem a mozgást. Ez különben jellemző volt az egész előadásra, a szöveg
nagy úr volt benne. A kisméretű játékteret, úgy ahogy volt, bemozogták,
bejárták a színészek. A táncokról a fiú egyik mondata jutott eszembe: „Ez a sok
össze-vissza mozgó izgatott görcsberándult kurva trendi faszfej”. Hasonlóképp
mozogtak a szereplők is.
A díszlet egy pici szekrény volt, amit könnyen át lehetett
alakítani kocsivá – de szerintem a kormány nélkül is megéltek volna a
jelenetek. Szerettem viszont, hogy amikor felvették a szemüvegeket – a
felszabadult pillanataikban, amikor sikerélményük volt –, mintha ők is a
boldogság szemüvegén keresztül szemlélték volna a világot. A kivágott angyal
figurák jelentésén is gondolkoztam, mert persze három volt belőlük, akár a
szereplőkből. Olyannak tűnt ez a három fiatal, mintha angyalok lennének, az
Isten küldöttei, akik beleszólnak a társadalmi eseményekbe, szórakozásba.
Mintha ezt a hazug, lélektelen világot szeretnék kicsit visszazökkenteni egy
ideálisabba. Persze, a szereplőket inkább a saját elveszettségük vezérli. A
végén pedig láthatjuk, ahogy ezek az egymás kezét fogó angyalok újra
elkészülnek: ott az egyik lány arról beszél, hogy bár a rendőrök azt mondják,
hogy társai meghaltak, ő mégis várja őket.
Számomra ez az előadás attól volt jó, hogy nem akart több
lenni annál, ami. Egyszerű volt és nagyszerű, éppen annyi, amennyi egy jó
kocsmaszínházhoz kell. A színészi játék is erős volt számomra, egyértelműen
kikerekedett a sikertelen DJ fiú, a médiában dolgozó leszbikus nő, és a három
munkahelyen egyszerre törtető lány elégedetlensége és küzdése.
Ha ilyen a kocsmaszínház, szívesen nézem.