Előadások

Renczés Viktória: „ Még meg se láttam, és már kifogyok a szóból”

Phaedra. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

A Kollokvium záróelőadását, az Albu István rendezte Phaedrát, vasárnap este láthatta a közönség.  Egy antik görög történeten alapuló klasszicista drámát bővített ki a rendező és emelte be egy korántsem megszokott környezetbe. Az darab problematikáját elindító mozzanatok: a szenvedély és a lelkifurdalás. Fő kérdése az előadásnak, hogy elítélendő-e az, aki nem tehet arról, hogy szerelmes. És vajon bűn-e azt szeretni, akit nem szabad?

A színpadi kép sötét, hátul egy monumentális fallal, rajta három ajtóval. Rögtön arra gondoltam, hogy a látvány a klasszikus görög szkéné egy lepusztult palota-ábrázolása, ha tényleg ez volt a rendező célja, nálam betalált. De számomra a legszokatlanabb dolog mégis az volt, hogy az egész színpadot bokáig érő víz borította. Gondolkodtam rajta, hogy pontosan mi volt a víz célja, minek a metaforája. A közönségtalálkozón elhangzott ezzel kapcsolatban egy meglátás, ami teljesen más szintre emelte az értelmezésemet. Valaki azt mondta, hogy ez a víz Phaedra meg nem született gyermekének a magzatvize – Phaedra itt ugyanis terhes nőként jelenik meg. Szerintem ez sok mindenre választ adott. A színészek járása, testtartása is megváltozott a vízben való járás miatt: kicsit lelassultak, nehézkesebben lépdeltek. Mindenki próbált megszületni.

És igen, nagyon sok minden meg is született a színpadon. Kiemelkedően jó alakításokat láttam. A legtöbb megmozdulás nagyon letisztult, kifejező volt. Különösen tetszett az angyal belekomponálása a darabba, aki egyszerre volt Vénusz, Neptunusz, a mindenség. A sok névvel felruházott, mégis meg nem nevezhető felsőbb erő. Nem tudnék kiemelni senki a színészek közül, mindannyian tetszettek. Talán a Hippolytost alakító Faragó Zénó játékával tudtam azonosulni a legjobban.

Az előadás különlegesen fontos eleme volt a fény- és hangtechnika. Albu István rendező egy folyamatosan, már-már monotonon megjelenő zenei motívumot használt (zeneszerző: Bocsárdi Magor), ami nagyon ráerősített a nyomasztó, ugyanakkor költői hatásra. A fényeket, sötéteket, fényváltásokat is remekül használta. Nagyot emelt a hatáson, hogy a fény visszaverődött, tükröződött a víz felszínén.

Számomra azért is volt különleges ez az előadás, mert a legtöbb, fesztiválon látott produkciótól eltérően, itt az fogalmazódott meg bennem, hogy gyönyörű. Ez alatt nem feltétlenül külön a rendezésre, színészi játékra, történetre, vizualitásra gondolok, hanem az ezek együtteséből létrejövő valami pluszra, amit nem tudok megfogalmazni, csak így: gyönyörű.

Zárug Bernadett: 5 in 1

Sex, drugs, gods & rock’n’roll. Aradi Kamaraszínház

Egy random alak háttal ücsörög egy széken. Lassan megtelik a Figura Színház stúdióterme. Leoltódnak a fények. És a címben beígértek alapján megszólal a rock’n’roll, csak itt lemez helyett Harsányi Attila pörög egy forgószékben, ingben, nyakkendőben, nadrág nélkül, zene helyett meg két szöveget: Eric Bogosian Sex, Drugs, Rock&Rollját és José Saramago Káinját mixelték össze az alkotók.

Ahogy halad előre az előadás, kiderül, hogy ez a random alak történetesen öt random alak egyetlen személy által megjelenítve. Harsányi Attila csupán párat fordul az irodai széken, és szemüvegcsere után a rapper Káinként, befutott üzletemberként, drogproblémás rocksztárként, depressziós Noéként vagy épp csábító hölgyikeként jelenik meg, mi meg naivan nézzük a karakterek mögött nyomtalanul eltűnt elképesztő színészt.

Látszólag ezeknek a karaktereknek semmi közük egymáshoz – és Bogosian szövege alapján nincs is –, de idővel kirajzolódnak a kapcsolódási pontok. A tízszeres sebességgel az arcunkba ordító, látszólag zavarodott rapper Saramago Káinja által inspirálva cáfol rá folyamatosan a biblia történéseire, kérdőre vonva Isten cselekedeteit, feltétel nélküli jóságát. Mindezt olyan igazságtalanságokkal támasztja alá, hogy Isten (a „Nagyfiú”) Szodomában és Gomorában ártatlan kisgyerekeket égetett el, vagy Sámson egy szamár állkapcsával vert agyon ezer embert, meg hogy nemcsak az a bűnös, aki a szőlőt lopja, hanem az is, aki közben a csőszt lesi. Pár fordulat után egy üzletemberrel találjuk szembe magunkat, aki maga a Nagyfiú (megtudjuk, hogy be akarják perelni a Szodomában és Gomorában történtek miatt), folyton telefonál, Angyalkát, a titkárnőjét utasítgatja, és sosem veszi fel Noénak. Mindene a profit, mely a Hallelujah kiadása óta jelenetenként egyre csak növekszik.

A harmadik karakter egy szétcsúszott rocksztár: rénszarvassal az ölében beszél a TV-ben a Hallelujah című új slágeréről és a drogproblémáiról, melyeken már túltett. Turnésztorik, hófehér por – és a díler hangmérnök története, aki megzakkant, egy ideje Noénak képzeli magát, de semmi gond, majd megkapja a plüss rénszarvast, hogy felvihesse a bárkára. 

Elmeséli, hogy egyik reggel felkelt szanaszét esve, bekapcsolta a TV-t, és ott volt egy tag, aki arról beszélt, hogy „nemcsak az a szőlő, aki leszedi, érted, hogy nemcsak az a bűnös, aki lopja a szőlőt”, és hogy ez az ember (aki egyértelműen az első jelenet Káinja) ébresztette rá arra, hogy szereti magát, és kicsit sem volt jó dolog, hogy öt évig „lelkiismeretes drogos volt”, és minden nap betépett. Ezután a váltás után írta meg ezt a legújabb slágert, mielőtt azonban elénekelhetné, sajnos elmegy a hangja, így kimegy egy csomagnyi cigiszünetre, de ígéri, hogy utána elő fogja adni.

„A nagyfiú kiváló könyvelő”, mondja Káin, ami be is bizonyosodik, hiszen az üzletembernek még több profitot hoz az új dal, már három milliónál tartunk: Ferrari, Hummer, szobrász barátnő, otthon feleség, egy gyerek, Ádámka, akivel csak az a baj, hogy mindenbe beleharap, most például egy almába. Mindene meg van, csak az ebédje várat magára és a nadrágja, mert azt épp Angyalka vasalja.

A jelenetek közt szól a rock zene, szó volt már Istenről, drogokról, és a negyedik karakterrel sor kerül a szexre is. Egy kis hölgyike festegeti a körmét, közben szól a méltán híres Hallelujah. Aztán elővesz egy óvszert a szájából, ráhúzza a szék karfájára rögzített mikrofonra, és a refrént dúdolva elégíti ki azt. Ezután végre szót kap Noé is, a business man felveszi a telefont, és már látjuk is ott ülni kék úszószemüvegben, depressziósan, gyenge idegekkel, amint egy hosszú monológban, nagyjából egy levegővétellel bizonygatja, hogy minden szar, mindenhol csak szar van, és mi vagyunk azok, akik ezért a szarért felelősek vagyunk.

„Isten nagy játékos, szereti az akciót, de isten nem lövi be magát. Istennek lenni azt jelenti: zaj, rombolás és szórakozás.” Ez Káin utolsó jelenetének egyik mondata. Isten felkel reggel, unatkozik, lenéz a földre, és előidéz egy cunamit, akárcsak a következő részben a Nagyfiú, aki egy telefonnal, minden ok és sajnálat nélkül kirúg egy embert. Nem számít, neki csak egy a lényeg: már hatmilliós a profit, profit, profit profit! Az üzletember magából kikelve üti a mellkasát és ordít örömében: tökéletes befejezés lenne, de itt még nincs vége. Nem lehet vége, hiszen a rocksztár megígérte, hogy a cigiszünet után elénekli a dalt. Így hát a záróképben a rocksztár, betartva szavát, elkezdi énekelni a Hallelujah-t, rá az eredetire, azzal a szöveggel, melyet Káin mondott az előadás elején arról, hogy Isten mindenből kap részesedést.

Tapasztó Ernő 75%-os rendezését nevezhetjük bárminek: „radikális stand-up tragedy” vagy minimalista istenkritika, tény, hogy mindenkiből kicsalt legalább egy fél mosolyt, miközben belül mindannyian belenéztünk abba a bizonyos görbe tükörbe. Harsányi Attila hibátlan színészi alakítása, a Fekete Réka által fordított és jól megírt szöveg, és Tapasztó Ernő magával ragadó összképének kombója mindenkiben nyomot hagyott – több volt ez pure nevettetésnél.

Marthi Szilárd: Sugárzó fekete tükör
Reacting Chernobyl – Váróterem Projekt

Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima és Wladimir Tchertkoff The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag című szövegei nyomán készített előadást a Váróterem Projekt Cosmin Matei rendezésében. 

Felelőtlen döntések, banalitásokba torkoló hazugságok leple takarja el előlünk a csernobili katasztrófa körülményeit. Egyes emberek nem kezelik veszélyként a katasztrófát, mert az számukra felfoghatatlan – a mindennapi életből vett apró mozdulatok felől is mutatja az előadás, hogyan fogadták a vészhelyzetet akkoriban, és hogy a gazdasági és politikai hatalom miként kezelt egy ekkora katasztrófát, visszatartva a tudományos kutatások eredményeit.

A nézőteret kettéosztó színteret fehér papír borítja, mintegy a történelmen alapuló hitelességet sugározva. Ebben a dimenzióban, ahol a történelem fekete tükrét állítják velünk szembe, furcsa, negédes, gyermekded és a múltbeli eseményt újraértelmező élményében lehet részünk egy folyamatosan fennálló, a jelenben is aktuális probléma kapcsán. A játékok és interakciók feloldották mindennek a mély érzelmi világát, lehetőséget nyújtva a téma feldolgozására és megvitatására.

Dobrovszki Dóra: Vígjáték éles snitekkel
Tévedések vígjátéka. Szatmárnémeti Északi Színház - Harag György Társulat

A Bocsárdi László által rendezett Tévedések vígjátékát láthattuk tegnap a Kollokvium Fesztiválon, a szatmári Harag György Társulat előadásában. A rendezői koncepció filmszerűvé tette az előadást. A színpadon egy fémszerkezetből felépített kisebb tér volt látható, fehér padlóval és háttérrel – alapvetően ez képezte magát a díszletet is, amelyben nagyon kevés kelléket használtak. A jelenetváltások ráerősítettek a filmes hatásra: minden jelenet hirtelen sötéttel szakadt meg, és a sötétek közben nem átvezető zenét hallottunk, hanem inkább hangeffekteket. A filmszerűséget az is erősítette, hogy a szereplők az egymás utáni jelenetekben hirtelen tűntek fel, a snittek sötét szüneteiben már beállva a következő jelenet helyzetébe. Különösen szép volt, hogy a rendezés ezeket a fényváltásokat az intimebb jelenetek kiemelésére is használta azzal, hogy esetenként lassabban vagy határozottabban ment le a fény.

Különleges előadást láthattunk, hiszen nem a megszokott Shakespeare-i világ tárult elénk. Az ilyen rendezés a színészi játékra nagy hangsúlyt fektet. Az lett kiemelve az előadásban, hogy a vígjátéki zűrzavar, ami már az elején világossá válik a történetből, milyen hatást gyakorol a szereplőkre, milyen zavart okoz bennük, és hogyan befolyásolja ez a szereplők közti viszonyrendszert. A második felvonásban a felgyorsult események miatt intenzívebbek voltak a fényváltások, és ez felpörgette az előadás dinamikáját. Ehhez képest az előadás vége egy éles váltással lelassult: a kitartott szünetekre és csendre helyezte a hangsúlyt az utolsó két jelenetben, amikor az ikrek már egymásra találtak, és megpróbálják felmérni a helyzetet és kezelni azt.

Az előadás nem fektetett nagy hangsúlyt a poentírozásra, ettől az előadás humora ízléses volt.
Erős színészi alakításokat láthattunk, a Szirakuzai Antipholuszként Nagy Csongor Zsolt és az Adrianát alakító Moldován Blanka játéka különösen megfogott – de minden színész jó energiákat mozgatott. Összességében az tetszett igazán az előadásban, hogy egy teljesen új formát láthattunk, nem pedig egy megszokott vígjátéki elemekkel tűzdelt Tévedések vígjátékát. 

Zárug Bernadett: Egy törékeny csibésztől a csodáig

Liliom. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Mátray László Liliomja csak egy csibész, egy semmirekellő csirkefogó, aki elveszi a lányok pénzét, kihasznál mindenkit, lusta dolgozni menni, nem képes eltartani a családját, veri a feleségét, egy közönséges rablógyilkos. Vajon miért tudunk mégis teljesen azonosulni vele, annak ellenére, hogy minden cselekedetével távolítani próbál minket? Néha sajnáljuk, máskor nem értjük, de mégis egy emberként akarjuk, hogy ez a kegyetlennek látszó, mégis a végletekig törékeny karakter végre kitörhessen kilátástalanságából.

Bocsárdi rendezésének kulcsmotívuma ez a kitörésvágy, a lélek szabadsága. A ketrecszerű, már-már börtönre emlékeztető vasszerkezet – Bartha József munkája – már az első perctől sugallja a szereplők lelki bezártságát. Egy olyan világot teremt, melyből, bár nem mindig tudatosan, mindenki kiutat keres. Liliom karakterénél válik leginkább hangsúlyossá ez a törekvés, melyet a roller, mint a szabadság jelképének a megjelenítése nyomatékosít egyértelműen, hiszen mindig valamiféle remény felvillanását mutatja. Ilyen mozzanat például a gyerek születésének híre, amely egy kapaszkodót jelent Liliom számára a csibészség fogságából való kitörés felé. Onnantól kezdve, hogy Juli (Vass Zsuzsanna) felszáll Liliom mellé az előadás elején megjelenő idillikus pillanatban, ő is részesévé válik ennek a szabadság utáni hajszának.

De nemcsak a főhős az egyetlen, aki kitörni vágyik saját életének falai közül. Muskátné (Gajzágó Zsuzsa), az üzlet rabja, ugyanakkor – bár fölérendelt helyzetben jelenik meg – Liliomtól is képtelen érzelmileg elszakadni. Ez a nagyon erős érzelmi függés akkor válik teljesen egyértelművé, amikor Muskátné már-már könyörög Liliomnak, hogy visszatérjen, annak ellenére, hogy Hózlinger képes őt helyettesíteni a körhintánál, amely egyébként ennek a végeláthatatlan mókuskeréknek, a szereplők életének a metaforája. Ezen kívül a fényképész (Rácz Endre) és a rendőrök (Szakács László, Erdei Gábor) is a mindennapi monoton munka rabjai.

Úgy tűnhet, Marika (Benedek Ágnes) és Hugó (Nagy Alfréd) párosa fölötte áll ennek a bezárt világnak. A kettejük kapcsolata és a Juli-Liliom helyzete folyamatosan tükröződnek egymásban. Ők azok, akiknek látszólag „összejött az élet”, Marika megtalálta „a szívszerelmét”, Hugó szép lassan lépeget felfele a társadalmi ranglétrán (ez a folyamatos fejlődés vizuálisan is kirajzolódik Mari jelmezeinek változása révén, amelyeket Kiss Zsuzsanna tervezett), és ezzel szemben jelenik meg a Juliék nyomorúsága. Ez rajzolódik ki erősen abban a jelenetben, amikor Mari bemutatja vőlegényét, Juli meg a földön összegörnyedve hallgatja a már-már tökéletes szerelmi történetet, miközben teljesen ki van készülve attól, hogy Liliom eltűnt Ficsúrral –Mari minden egyes szava érzéketlenségről tanúskodik. Liliom halálakor teljesen Marika egyre kétségbeesettebben próbálja meggyőzni Julit, hogy ez így lesz a legjobb neki, hogy Liliom halála hatalmas szerencse, majd odaszalad a gödörben fekvő Liliomhoz, és zokogni kezd, hirtelen kitör belőle a férfi iránt érzett, eddig elfojtott szeretete. Talán ő az egyetlen, aki ebben az elképesztően rideg világban képes érzelmileg megnyilvánulni.

Juli, a megjelenített kegyetlen világ legnagyobb áldozata, szintén képtelen kitörni saját korlátai közül. Bármikor otthagyhatná Liliomot, mindvégig ott van előtte az esztergályos, mint lehetséges menekülési útvonal, mégsem tesz semmit sorsa megváltoztatása érdekében.

Az egyetlenek, akik e beszűkült, áttörhetetlen világ fölött helyezkednek el, a zenészek: Fazakas Albert , Gáspár Csaba , Ráduly Zsófia és Tóth-Györbíró Apor. A vasszerkezet tetején ülve kísérik végig a szereplők cselekedeteit, a túlvilág képviselőiként figyelik a történéseket. A zene egy másik kulcseleme az előadásnak, ugyanis nemcsak hangulatfestőként jelenik meg, hanem fontos szerepe van a tetőpontok kihangsúlyozásában és a jelenetek egymáshoz fűzésében is. Amikor a szereplők olyan felfokozott érzelmi állapotba kerülnek, melyet nem képesek kifejezni, a zene segít ennek a felszínre juttatásában.

A rendezés mindent megtesz, hogy eltávolítsa, elidegenítse tőlünk a megjelenített világot. Ez a legszembetűnőbben a színészi játék által jelenik meg: a karaktereknek nagyon ritkán vannak érzelmi megnyilvánulásaik, nem szavakkal fejezik ki magukat, hanem leginkább a tárgyak használatával (roller, duda, kávéscsésze, cigaretta), és így, ebben a lecsupaszított világban a karakterek mint kitörni kívánó jellemek kerülnek a középpontba, akik akár a végletekig is képesek elmenni, hiszen nincs vesztenivalójuk. Elidegenítő eszköznek tekinthető például az is, hogy Hollunderné amolyan groteszk férfi-nő figura Rácz Endre alakításában; hogy Juli a halott Liliom testére hamuzik egyetlen könnycsepp nélkül. Ebben a jelenetben mutatkozik meg legszebben ez a tudatos érzelmi elfojtás a cselédlány karakterében, hiszen csendben ül, csak nézi a szerelmét, és kifejezéstelenül válaszol a kérdésekre, próbál erősnek látszani, ugyanakkor, amikor egyedül marad, kitör, és ütni kezdi Liliomot, kiabál, sír.

Ficsúr karaktere (Pálffy Tibor) az, amely a leginkább távol tud maradni a nézőtől. Semmilyen érzelmi reakciót nem lehet kiváltani belőle, teljesen hidegen hagyja, hogy Juli gyereket vár, sőt, még a Liliom elvesztése is közömbös számára. Ő képviseli a főszereplő egyetlen lehetőségét, hogy kilépjen a nyomorból.

Liliom végül az öngyilkosságba menekül, ez az utolsó esélye a kitörésre, ez azonban a halálával sem következik be. Az extravagáns túlvilági detektívek (Kónya-Ütő Bence, Derzsi Dezső), és a néha már-már komikusként ható fogalmazó (Nemes Levente) – aki mintegy a néző szócsöveként szegezi a szereplőnek az eddig mindannyiunkban felmerülő kérdéseket – megjelenése elveszik Liliomtól az örök pihenés reményét is.

Az előadás záró jelenete, amelyben a földre visszalátogató Liliom találkozik a lányával (Bezsán Noémi), a „küldetés” sikertelensége ellenére gyönyörű képet fest a nyitó jelenet visszaidézése által. Bár az angyalok által rárótt feladatot nem sikerül Liliomnak teljesítenie, a Juliban általa felidézett emlékek, és a tizenhat év elteltével ugyanolyan intenzíven érzett szeretet felbukkanása által Bocsárdi László rendezésének végén egy meg nem fogalmazott, ki nem mondható csoda születik meg.

Juraszek Zsuzsanna: Moralitás és érdek párbaja

  Madam de Sade. Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház,
Marosvásárhely

Yukio Mishima Madam de Sade című, történelmi fikciós darabját 1965-ben írta. A japán szerző színházának különleges világa és formanyelve számos európai rendezőt is megihletett, köztük Porogi Dorkát is, aki azonos címen rendezte meg az előadást a Marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban. A japán nó színház apró, viszont annál jelentősebb gesztusokra, diagonális mozgásra épít, előtérbe helyezve a színészek szöveggel való azonosulását. Ez az európai színház számára kihívást jelentő speciális formanyelv izgatta a rendezőt is. Célja egy olyan előadás létrehozása volt, amelyben a színészek képesek pusztán a jelenlétükkel átadni a szöveget. Fontos szempont volt, hogy a közel három órás produkció a közönséggel is közvetlen kapcsolatba lépjen. Ezt igyekezett erősíteni mind a térhasználattal, mind pedig az előadás szerkezetével.

Az előadás a színház előcsarnokában kezdődik. A kezdésre váró közönségből egyszer csak kiválik két szereplő, Saint-Fond grófnő és Simiane, akik kezdő dialógusuk után beinvitálják a közönséget a nézőtérre. A székek minden irányból körbeveszik a csupasz, díszlettelen teret. A színészek is helyet foglalnak a számukra az első sorban kijelölt helyeken. Ezáltal mi is részévé válunk a 18 évet felölelő cselekménynek. A cseléd, Charlotte megjelenései, közönséggel folytatott interakciói jelzik az időugrásokat. A karakterek jól megrajzoltak, a színészi alakítások hitelesek, megélhetővé teszik a történetet.

Sade márki romlottsága lelepleződik, elfogatóparancs lép ellene érvénybe. A márki anyósa, Montreuil márkinő (aki annak idején az uralkodóval való közvetlen kapcsolat miatt adta hozzá lányát a márkihoz) minden eszközzel menteni próbálja presztízsét. Azt kívánja, hogy a lánya váljon el Sade-tól, hogy becsületét ne érhesse csorba. Lánya, az ártatlan Renée azonban hűséges férjéhez. Húga, Anne segít megszökni a márkinak, oda is adja magát neki, naiv és elvtelen, azonban mégsem romlott.

Az előadás két része között tizennyolc év telik el és a szereplőkben sok minden megváltozik. A szünet után Charlotte hívja vissza a nézőket, miután előad egy sanzont. Egyszercsak a Nagy Francia Forradalom küszöbén találjuk magunkat. A márkit kiengedik, ő pedig levélben üzen anyósának, hogy a forradalom alatt számíthat segítségére. Ez a gesztus ugyan nem változtatja meg Montreuil márkinő vejéről alkotott véleményét, azonban egészen máshogy kezd beszélni róla, hiszen Alphonse-tól reméli biztonságát és életszínvonalának megtartását. Ugyanakkor gondolkodásában nemessége is megmutatkozik azzal, ahogyan kijelenti, hogy amíg a király Párizsban van, ő marad. Anne a forradalom elől a férjével külföldre távozik. Renée ártatlansága megmarad, azonban az idő múlásával fokozatosan megtörik. Apácának akar állni, hogy megszabaduljon attól a személytelen gonosztól, amelyet valójában férje képvisel.

Habár minden egyes lelki rezdülés szépen kirajzolódik a színészek őszinte, tiszta játékában, a dramaturgiai szerkezet statikussága, túlzott tömbszerűsége számomra egy idő után mégis monotonná, kevésbé élvezhetővé tette az egyébként szépen kidolgozott előadást.

Renczés Viktória: „Egész nap virágot festettünk, építettük a

kommunizmust”

Szeretik a banánt, elvtársak? Yorick Stúdió, Marosvásárhely

Egy egyszerű történet egy nem túl egyszerű életről – így áll a leírásban. Csütörtökön a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Szeretik a banánt, elvtársak? című előadását láthattuk. Az előadást Sorin Militaru rendezte, Székely Csaba azonos című darabja nyomán, ami a BBC hangjáték-pályázatára íródott.

Az előadás in medias res kezdődik. A Veres Robertet alakító Sebestyén Aba már bent áll a színpadon. A díszlet elég minimalista, egyszerű: egy szék, mosdókagyló, asztal, fehér fal és padló. Rögtön foglalkoztatni kezdett, hogy vajon hol játszódik a történet, Robert hol meséli el nem mindennapi gyerekkorát.
A Banán... szépsége, hogy a Ceauşescu-rendszer borzalmait egy szellemileg visszamaradott férfi tiszta, gyermeki szemén keresztül látjuk. Elsősorban Robert viszonyát látjuk az apa elvtárssal, vagyis Veres Tiberiuval, aki mindig a barna bőrkanapén ült és élet-halál ura volt a városban. Majd betekintést kapunk a Veres család életébe. Az anyukája folyton sír a hálószobában, az új házvezetőnő – mint a lehetséges mérgezést kivédő előkóstoló – eszik elsőként az asztalnál, Robert bátyja pedig folyton meg akarja őt ölni.

Az előadás nagyon sok nyitott kérdést hagyott bennem, lehet, hogy azért is, mert én sosem éltem meg a kommunizmust. Nagyon érdekeltek a lezáratlan viszonyok az előadásban, amelyeket a visszaemlékezés éppen csak érint, sejteti a milyenségüket. Ilyen volt például az Ana és Robert apja közötti történet. Még most sem vagyok biztos benne, vajon történt-e pedofília, vagy nem. Vajon ezért lett öngyilkos a folyton síró anya? Vagy miért viszi magával Londonba Robertet a vízszerelő elvtárs, aki „apukámról írt jelentéseket”.

A monodráma alatt Sebestyén Aba olyan feszültséget tudott fenntartani történeteivel, vagy épp csöndjeivel, hogy ezt csak az előadást végén felcsattanó tapsvihar tudta megtörni.

Dobrovszki Dóra: ,,Ha hivatásomra gondolok, már nem félek az élettől"

Sirály. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

A Kollokvium nyolcadik napján a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadása volt látható, Csehov Sirály című művét vitték színre. Nem tudom máshogy kezdeni, minthogy az eddigi színházi élményeim között az egyik legmeghatározóbb előadás volt Keresztes Attila rendezése. Nagy hatással volt rám mindenféle tekintetben: a rendezői elképzelés és a színészi játék egyformán erősen működött az előadásban. Gyönyörű színházi pillanatokat láthattunk, az együttjátszás szépsége magával ragadott.

A tér nem hagyományos színházi tér: a nagyterem színpadán volt felépítve két, egymással szemközti oldalra a nézőtér és középen egy vékony sávban folytak az események. A nagy terem nézőtere le volt sötétítve és a színpadi függöny félig le volt eresztve, illetve a másik oldalon egy vasfüggöny választotta el a játékteret egy, a szereplők által elképzelt, idealizált világtól. Amikor a szereplők valami vágyott dologról beszéltek, álmodoztak, mindig az idealizált tér, a nagy nézőtér felé tekintettek. Kevés díszletelemet használt az előadás. Három emelvény, pár szék, mikrofonok és egy zongora segítségével teremtették meg a csehovi vidéki légkört. Másik fontos eleme ennek az előadásnak az elvágyódás, vágyakozás. Minden szereplő a nagyszerűségre, a művészi nagyszerűségre vágyik. Nyina a fiatal író hatására színésznői pályára szeretne lépni, de nem tudja, hogy eléggé tehetséges-e hozzá, ugyanígy Trepljov sem biztos magában, főleg édesanyja, Arkagyina viselkedésének hatására, ugyanis anyja nem ismeri el fia tehetségét és nem is akarja, hogy írói pályára lépjen. Igazából ez életének a megnehezítője az általa nagyon szeretett édesanyja viselkedése. Arkagyina a már pályán levő középkorú színésznőként nehezen viseli, ha nem ő van a középpontban, és ha esetleg valaki másnak is sikere lehet rajta kívül, de ez inkább a Trigorin iránt érzett szerelme és abból fakadó féltékenysége miatt alakult ki. Igen, a másik fő téma, amit a darab boncolgat, az a szerelmi sokszögek.

A nézők bemenetele közben a színészek már bent álltak a színpadon és egy színházi hétköznapot próbáltak érzékeltetni: beszélgettek, készültek a szerepre – ezt olyan jelzésként értettem, hogy a rendező a csehovi karaktereket színesebbé, életszerűbbé szeretné formálni, és így közelebb hozni őket a nézőkhöz.

Két jelenetet szeretnék kiemelni, amelyek nagy hatást gyakoroltak rám. Az egyik az Arkagyina-Trigorin kettős, a másik az utolsó jelenet, amiben Trepljov már kiüresedett tekintettel – úgy, mint akiből már-már kiveszett az élet – járkál a térben, miközben Dorn haldoklik. A szereplők ott vannak de senki nem figyel Trepljovra igazán. Olyan, mintha benne már minden eldőlt volna, Nyina megérkezése már csak megerősíti őt ebben.

Az előadásban minden szereplő megtört valamiért; mindenki törekszik valamire vagy vágyik valakire, de még a befutott, sikeres szereplőkről sem igazán tudjuk, hogy valóban tehetségesek-e, boldogok. Trigorin befutott író, de ő magát nem tudja annyira értékelni, mint ahogy a szakma felemelte. Minden színész játéka nagyon tetszett, de különösen lenyűgözött az Arkagyinát játszó B. Fülöp Erzsébet, aki elkepesztő energiákat mozgat meg a színpadon: izgalommal vártam minden színre lépését. Teljesen másmilyen Arkagyinát láttam, mint amit olvasva elképzeltem, de ez ettől volt csodálatos. Ahogy néztem a játékát, az jutott eszembe – magamat illetően –, amiről az előadás is szól, hogy érdemes-e bármit úgy csinálni, ha nem lehetsz a legjobb, vagy ha legalább nem törekedsz a legjobbra. 

Marthi Szilárd: Presszó művész-vénákból

Moliendo café. Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar
Színház, Temesvári Állami Német Színház  

Silviu Purcărete a temesvári német és magyar társulatok koprodukciójában fogalmazta színpadra a kávé és kávéházak világát, melybe instant figurák és érzések vegyülnek. Kávéházi kollektívájának összetartója egy életérzés, ami a kávéhoz kapcsolódik.

Az improvizációkból építkező előadás közös alkotási folyamatban jött létre: az improvizáció után elkezdődött a dramaturgiai szerkezet megalkotása. A sok belső történés itt mozaikosan áll össze, minden jelenet asszociatív módon kapcsolódik egymáshoz. A kávéház a találkozások helye: ismerősökkel, ismeretlenekkel, ismerős ismeretlenekkel és ismeretlen ismerősökkel. Ebben a társadalmi csomópontban a karakterek színes palettáját láthattuk. Részesei lehettünk lefejezésnek, erőszaknak, születésnapnak, disznótornak, tömeggyilkosságnak, pletykálkodásnak, szerelembe esésnek, kávéfőzésnek, és ezt a felsorolást lehetetlen tökéletesen befejezni, hiszen folyamatosan történt valami a színpadon.

Asztalok, székek, hátul egy plexi-palánk, mögötte egy múltbeli világot idéző parókás figura, zsákok teli kávéval. A  pincérek a palánk mögül érkeznek és oda térnek vissza. A kávé eredetét, társadalmi lényegét jelöli a palánk mögötti tér, mintha a kollektív tudattalan és valamiféle történeti szempont jelenne meg benne. Az onnan származó kávé általános, közös tapasztalata mindenki számára jelleme szerint is mást jelent, de a kávé iránti vonzalom egy.

Dragoș Buhagiar és Silviu Purcărete látványvilága elfeledteti a klasszikus színpadi teret, úgymond egy általuk komponált térbe helyez át. Egy kávéházba, amelyet fikció és valóság sző át. A letisztult, egyszínű teret nyüzsgéssel, a karakterek játékából fakadó dinamikával rendezi különböző hangulatokba. Az egyszerű elemek megfelelő használata mérnöki pontossággal jelöli funkciójukat, érthető, átlátható formanyelvet hozva létre.

Az egyszerű elemek mellé a testbeszéd társul. A karakterek egy asszociatív, metakommunikációs nyelv révén jelenítik meg jellemeiket, és szintén ezen a nyelven kommunikálnak egymás között: jelöl a térköz, a testtartás és beszél a mozgás. A hang követi a test ritmusát. A dalok mindezt kicsit feloldják, a kávéházi élőzene egyensúlyozza a sok, szándékosan primitív megnyilvánulást.

A szakmai beszélgetésen megfogalmazódott bennem: a rendező egy stílus nyomán, vagy stílusokat ötvözve válogatja ki a számára megfelelő elemeket, amely szerep közel áll a kurátori szerephez. Purcărete művészete kapcsán jogosan megfogalmazhatom, hogy zenei gondolkodásból, hangjegyekből építkezik, a mozdulatok letisztult jelöléseiből komponálja nyelvezetét, színpada a valóság és álmok együttlétezésének helye, célja pedig a mi világunk interpretálása a legősibb jelek dallamára.  

Zétényi Lina: A „közel az igazsághoz”, az „távol azemberektől”?

A mizantróp. Szigligeti Színház, Nagyvárad

Moliѐre jól ismert drámáját a Szigligeti Színház hozta el Gyergyóba, Novák Eszter rendezésében. A mizantróp: ami azt jelenti, hogy embergyűlölő. Alceste, a főszereplő nem bírja a hízelgést és képmutatást, ami körülötte folyik. Elhatározza, hogy ezentúl mindenkivel fájóan őszinte lesz, erre biztatja barátját, Philintet is. Ellenben szerelme, Celimene, pont ebben a világban érzi magát teljesnek, élvezi rengeteg udvarlóját. Arsinoe, Celimene barátnője leleplezi annak valódi véleményét az udvarlóiról, akik emiatt elfordulnak tőle, egyedül Alceste akar továbbra is vele maradni – arra kéri a lányt, hogy vonuljanak el a világtól kettesben, éljenek együtt máshol, de Celimene erre képtelennek bizonyul.

A színpadi teret átszeli egy kifutó, egészen belenyúlik a nézőtérbe, mellette, a hatalmas heverő mögött, egy jacuzzira hajazó medence van, és a luxust érzékeltetik a háttér óriási márványszerű falai is. Egy kiültetett növényt is látunk – és a tér számos pontján reflektorlámpák állnak: ezeket használják egy-egy szereplő jelenetének, „fellépésének” hangsúlyozására. Ebbe a térbe érkeznek meg a színészek, akár egy divatbemutató modelljei, mozgásuk összehangolt. Aztán a nézők közé mennek, és belekezdenek a közönség felületes magasztalásába. Az, hogy hazugnak és képmutatónak tartod magad körül a világot, kortalan téma: számomra a szelfi-készítés és a töménytelen üres szó, szociális fecsegés közelebb hozta a dráma központi problémáját, így aktualizálva azt. Ugyanez a megjelenésben, a jelmezhasználatban is megmutatkozott: a Celimene-t játszó színésznőt négy-öt különböző ruhában láthattuk az előadás alatt, folyamatosan átöltözött a színpadon. A jelmezek maiak és mindenképpen olyan viseletek, amelyeket tehetős és divatos emberek hordanak, vagy akik annak akarnak tűnni.

Érdekes volt, ahogy a szöveg működött ebben a mindennapjainkat idéző világban. Eleinte furcsának tűnt, hogy a színészek a verses szöveget hangsúlyosan dallamosan mondták, mintha néha nem is igyekeztek volna kijátszani a szöveg azon lehetőségeit, hogy a karakter köznapian értett valóságosságára vonatkoztassák. Például Alceste akkor került a legközelebb hozzám, mikor az előadás végén kiült a kifutó szélére és monológba kezdett: ekkor nagyon őszintének tűnt, és sokkal szervesebben működött a karakter színházi megcsináltsága is.

Számomra az előadás legszerethetőbb része a humora volt. Ahogy Acaste és Clidantre versengett Celimene figyelméért, illetve ahogy maguk között egyezséget kötöttek. Tetszett, amikor a medencében a fürdőnadrágjukkal játszottak, és szintén nagyon komikus volt, amikor Arsinoe szoknyája vizes lett, és zavarba jött attól, hogy Alceste így látja meg őt. A medence, de az egész tér által kínált lehetőséget jól kijátszották a színészek. Az elején kicsit megijedtem, úgy éreztem, hogy a sok fel-alá mozgás el fogja a venni a játék energiáját. Később viszont a jelenetek helyet találtak maguknak a térben.

Sokszor úgy éreztem, hogy a megszólaló dalok nincsenek kapcsolatban azzal, ami a színpadon történik. Az is felmerült bennem, hogy egyáltalán fontos-e, hogy megszólaljanak. Ilyenkor egyből arra jutottam, hogy talán a mélyre menő jelenetek feloldására szolgálnak. De a mélyre menő jelenetekből számomra kevés volt. Így a karaoke-show inkább egy jelként működött, egybekapcsolódva a felületességre utaló más jelekkel-jelenetekkel (mint a nézőtéren való megjelenés) – de hiányoltam a dráma által felvetett probléma, a szereplők közti viszonyok mélyebb bejárását. A legvégén is kérdések születtek bennem, amiket lehet, csupán a dráma vet fel. Philinte és Eliante hirtelen, már-már pragmatikus egybekelése amolyan „guba a gubához” érzést keltett. Aki ebben a világban jó, és nincs konfliktusa a környezetével, annak együtt kell lennie, akik pedig nem azok, mártírok és szenvedésre kárhoztatnak. Izgalmas volt, mikor már csak a négy alak maradt a térben: vajon ki lesz kivel? Pár percig volt feszültsége a jelenetnek. Aztán ez elveszett, és eltűnt az energia is belőle. A távozó Alceste elveszettségét már nem éreztem át – nem tudtam vele kimenni a színpadról.

Összességében örülök, hogy láttam az előadást, és érdemes megnézni: figyelemfenntartó, izgalmas, finom humorú.

Marthi Szilárd: Köpenyt viselsz te is

kék/narancssárga. Giuvlipen Színházi Társulat, Bukarest

Joe Penhall brit drámíró szövege nyomán készített szabad adaptációt a Giuvlipen Színházi Társulat. A Mihai Lukács által rendezett előadás harcmezején az etnikai kérdések, az elmezavar és az orvosi etika mérkőzik meg egymással.

Gilda elmezavaros, roma származású nő, egyik problémája, hogy kéknek látja a narancsokat. Orvosa próbálja meggyőzni, hogy ne hagyja el a kórházat, mert baja eshet. Kemény vita ez, melyben Gilda értetlenségével, hangos és lekezelő modorával próbára teszi orvosa türelmét, aki viszont nagy toleranciát tanúsítva igyekszik kezelni a helyzetet. Az osztályvezető szakorvos azzal a meggyőződésével fordul a Gildát kezelő orvos felé, hogy az „olyanokon”, mint Gilda nem lehet segíteni, ráadásul azt az elméletét is kifejti, hogy a nő betegsége összefüggésben van az etnikumával. Az adófizetők pénzét fecsérlik az „olyanok” beutalásával, mint Gilda, állítja később. Az kezelőorvos épp ellenkezően látja a dolgot: Gilda beteg, nem szabad elhagynia a biztonságot jelentő kórházat. Az osztályvezető orvos hazugságokkal tölti meg Gilda fejét, az orvosa ellen fordítja. Gilda manipulálásával kicsikar belőle egy vallomást, amit felhasznál arra, hogy a kezelőorvost szakbizottság elé állítsa. Gilda másnap távozik a kórházból, az orvosa ellenkezése ellenére.

Az előadás kezdete előtt kórházi köpenyt kell felvennünk, képletesen bekapcsolódva az előadásba. Úgy kapcsolnak be minket az előadás történéseibe – akkor is, ha megszokott módon ülünk a nézőtéren, és nincs interakció – mint gyakornokot, beteget, orvost, kit ahogy érint a probléma, amely azonban közös. Az osztályvezető orvos rasszista megjegyzései komoly etikai kérdéseket vetnek fel, a fiatal orvos hiába száll szembe vele, a hatalom nem az ő kezében van. Az osztályvezető orvos hazugságokkal és hatalmi visszaéléssel eléri akaratának megvalósulását. Gilda elhagyja a kórházat.  

A földön tükrök hevernek, rajtuk különböző bukaresti negyedek feliratai állnak (Ferentari, India, Rahova). Hátul földkupacot látunk, melyen egy virág van, elől egy nagy befőttesüveg, benne egy formalinba áztatott női figurával. A színpad közepén lévő, földre rajzolt körben egy asztal van, körülötte orvosi székek. Az asztalon lévő üvegtálban – kék? – narancsok. A sarokban a Poetrip formáció, akik elektronikus élőzenével kevernek a drámaiság alá alapot. A tárgyak ütközésének hangját visszhanggá alakítva auditív élményt adnak a karakterek közti szembeütközés kiterjedéséről. Az általuk olykor előre elmondott, mintegy a karaktereknek súgott replikák a történet alakulásának előreláthatóságát érzékeltetik.

Gilda kéknek látta a narancsokat, azt látta, amit látni akart. Vagy amit az értelme, érzékelése festett. Az asztalon kékre festett narancsok vannak. Vagyis mi mindannyian, Gildával együtt, kéknek látjuk a narancsokat?

Renczés Viktória: „Apagyilkos vagyok, anyagyilkos, rendőrgyilkos, gyerekgyilkos. Gyilkos.” 

Roberto Zucco. Tomcsa Sándor Színház

Kemény. Sok(k)oló. Ez volt az első gondolatom a Zakariás Zalán rendezte Roberto Zucco előadás után.

Maga a technikai kivitelezés tetszett, bravúros volt. Egyfajta brechti elidegenítést használt a rendező. Az előadás több rövidebb jelenetre tagolódott, ezeket mindig egy felirat vezette fel és egyben szituálta őket (akár konkrétan akár költői értelemben). Időtlen teret hozott létre a rendezés mindössze öt darab takarófal használatával. Zseniálisan bánt a fényekkel és a jól megválogatott zenékkel is. Ezt az amúgy is erős, hatásos színpadi világot próbálta fokozni a karakterek helyzetbehozásával. Ez szerintem nem mindig sikerült. Sokszor „kezem-fejem dologgá”, azaz mímeléssé váltak a szereplők megmozdulásai, gesztusai. Számomra nem csak az előbbiek miatt vált kicsit idegenné az előadás. „Ha egy vonat kisiklik, azt meg se próbálják visszatenni a sínekre” – helyenként ezt éreztem a színészek játékával kapcsolatban. Elbeszéltek egymás mellett, nem figyeltek egymásra, emiatt sokszor elvesztettem a történés lényegének a fonalát.

A dráma elég sok morális és filozófiai problémát vet fel, Roberto egy antihős. A Barabás Árpád által játszott karakter eszembe juttatta a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját – vajon a társadalom elkorcsosulása felmenti őt a gyilkosság bűne alól? Mégis az ember elfogadóbb ezzel a figurával szemben, hiszen a kisiklás nem személyes elhatározás kérdése. Címszereplőnk hidegvérrel, ép elmével sétál végig a darabon, miközben apa-, anya-, gyerek- és rendőrgyilkosságokat követ el. Nem beszél sokat, mégis ettől a hidegségtől-ridegségtől félelmet kelt az emberben – és a színész ezt az állapotot nagyon szépen megteremti. „Sámson vagy, ő is egy nő miatt baszott rá” – hangzik el az előadásban. Na igen, megjelennek a nők. És a női szereplők minden egyes megjelenésükkel mintha közrejátszanának valamiként a következő gyilkosságban – akár olyan módon is, hogy Zucco megriadni látszik a szeretés helyzeteitől. A fiatal lányt játszó színésznő (Albert Orsolya) bejövetele tetszett talán a legjobban, végig koncentrált energiával dolgozott, figyelt a kollégáira. Őt tartottam az egyik „emberi embernek” a sok elrugaszkodott, szélsőséges karakter között. A másik ilyen „ember” a nővér volt, bár az előadás elején picit félelmetesnek tűnt a túlzott keménysége miatt, az ő karakterének változása rajzolódott ki a legtisztábban.

Az előadás koherens világot épít, amelynek a rendezői gondolata érthető, számomra mégis az erőteljes hatásainak az egyformasága miatt kicsit idegen maradt, nehezen tudtam követni, belépni a világába. Úgy éreztem magam, mint a darabban említett „fehér orrszarvú, aki sétál a befagyott tó vizén Afrikában, a hóesésben”.

Dobrovszki Dóra: Mindenki egyetlen

Egyetlen. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

 A fesztivál ötödik napján a Figura Stúdió Színház második előadásával vett részt. A cím alatt olvasható egy alcím: „színházi merénylet egy testre”. A színházi merénylet azért is találó, mert performatív jellege miatt nem hagyományos színházi előadásról van szó. Viszont pontosan nem sorolnám be egyik műfajba sem: valahol a mozgásszínház és a monodráma között áll, mindegyikből kölcsönözve elemeket-eszközöket. A rendező-koreográfus Győrfi Csaba, az előadó Máthé Annamária.

A produkció alapjául Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok című műve szolgált, ami beavatás a nőiesség ősi titkaiba. Bár alapul szolgált az alkotóknak, mégis eltávolodtak tőle a próbafolyamat alatt, nekem az előadás első felét mégis erősen és pozitívan meghatározta, megidézte ez a könyv. Az elhangzó szövegek főleg Háy Jánostól származnak, illetve a színésznő saját élményeiből-történeteiből vannak összeállítva.

Két dolgot nagyon szerettem az előadásban. Tetszett, hogy a mozgás és szöveg egyenrangúan van felépítve – bár sokszor éreztem, hogy több mozgásszínházi elem is lehetne benne. Nagyon jól működött a humor, amit időnként belecsempésztek az előadásba, oldotta a feszültséget és a komor hangulatú részeket. Az Egyetlen jellege szerint olyan, hogy sokan sokfélét gondolhatnak róla, mindenkinek másfajta üzenetet hordoz, hiszen asszociatív, sokféle értelmezést megenged. Az előadás eleje nagyon sötét hangulatú, keresi a szavakat, a világokat, az érzéseket. Az előadó negatív állapotokat kifejező szavak ír fel a földre. Önmagunk keresése közben gyakran ütközünk nehézségekbe. Minden emberből egyetlenegy van, ezért olyan nehéz egymás mellett léteznünk olykor; az egymás mellett élő emberek azért nem tudják kezelni a felmerülő problémákat, mert nehezen értjük meg a másikban rejlő egyediséget. Mégis, ez magában hordozza a szépséget is, hiszen olykor pont azt szeretjük a másikban, ami belőlünk hiányzik.

Máthé Annamária nem csak mesél, énekel is: az első összefüggő megszólalása a dal, ebben fejezi ki az érzelmeit. Az addig nehezen megszólaló nő hirtelen minden érzését gyorsan, már-már hadarva fejezi ki. Egy mikrofon kerül be az addig technikai eszközöktől mentes térbe, és az előadó ennek segítségével interakcióba is lép a közönséggel. Illetve lépne, hiszen a nézők némák maradnak. Fontos kérdés, hogy egy ilyen előadásban egy eljátszott szerepet nézünk, vagy maga a színésznő enged betekintés a saját belső világába. Valamilyen értelemben az előadónak mindig magát kell adnia a színpadon – mégis, egy ilyen jellegük előadásban jobban láthatjuk a színész saját személyiségét. 

Az előadás közepén egy férfi szerepet is magára ölt a színésznő. Nehéz volt átállni és felvenni a fonalat, nem volt egyértelmű a karakterváltás, és ez kizökkentett. Az előadás második fele már egy kicsit felszabadultabb volt. Intenzívebben jöttek egymás után a jelenetek, ami felpörgette az eseményeket. Jól használta a színésznő az előadásban a fehér maszkot: ennek segítségével több karaktert tudott megjeleníteni, illetve partnerként is használta.

Az előadás keretes szerkezetű: azzal kezdődik, hogy a közönségből kilép a játszó, és úgy fejeződik be, hogy visszaül a helyére. Ezzel sugallva azt, hogy ő is egy a sok ember közül és egyetlen.

Marthi Szilárd: Könnyed, őszi lelkihorror

Kígyó a fűben. Radu Stanca Nemzeti Színház – Német Tagozat, Szeben 

Még a hozzánk legközelebb álló emberek is veszélyesek olykor – hívja fel a figyelmünket Alan Ayckbourn darabja, melyet Rafael David Kohn vitt színre a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német társulatának tagjaival. A dráma egy apjuk által elnyomott testvérpár és az apjukat gondozó nővér történetéről szól; a múlt szellemei által üldözött és levadászott lelkekbe enged betekintést az előadás.

Annabel (Emőke Boldizsár) hazautazik az apja halálának hírére. Alice (Anca Cipariu), az ápolónő fogadja őt, azt állítva, hogy Annabel húga, Miriam (Johanna Adam) gyógyszer túladagolással és végül a lépcső tetejéről lelökve megölte az apjukat, és ezt egy, az apjuk által írt levéllel bizonyítani tudja. Azt is elmondja, hogy az apa a halála előtt, mivel gyanakodott Miriamra, kizárta őt a végrendeletből, így az egyedüli örökös Annabel. Akit megzsarol: 100 000 fontot kér a hallgatásért, különben feljelenti Miriam-ot. Megegyeznek, hogy másnap találkoznak. Miriam a nővére faggatózására bevallja, hogy valóban megnövelte az apja gyógyszeradagját és lelökte a lépcsőről, mindezt az apai elnyomás és a beteggondozás terhe miatt, amely Annabel távozásával az ő vállára szakadt. Annabel segíteni akar a húgának, de mindössze 5 000 fontot hajlandó felajánlani, amit a másnap megjelenő Alice nem fogad el. A hármas megbeszélés közben Miriam altatóval kevert borral kínálja Alicet, amitől az ápolónő eszméletét veszti, Miriam pedig a kútba dobja őt. Ezután elmeséli, hogy az apai tiltás ellenére egyszer megszökött egy buliba. Mikor hazaért, az apja a verandán várta és megverte őt, ami neki iszonyatosan fáj. Mielőtt befejezné a történetet, felteszi a kérdést: „Ez egy jó rémtörténet volt?” Miariam félelmetes viselkedésével próbálja felkavarni a nővére lelkét, és megzavarni a józan ítélőképességét. Arra kéri a nővérét, hogy ő is tárja fel a legféltettebb fájdalmát: Annabel ellenkezni próbál, Miriamnak finom érzelmi zsarolással mégis sikerül kierőszakolnia a vallomását az apáról, aki nagyon szigorúan bánt vele: keményen kellett edzenie a teniszpályán, később pedig az ex-férje szintén bántalmazta. Húga erre azt mondja, hogy azért ütötték, mert szerették őt, hiszen az apjuk is mindig azt mondta: „Ezt értetek teszem.” Ekkorra az idegileg kimerült Annabel már nagyon rosszul érzi magát, azt képzeli, hogy egyedül van a teniszpályán, ahol mintha az apja hangját hallaná: „Annabel, Annabel…”.  A kútból most Alice lép ki, maszkkal az arcán – a deformált arcú lányra hajaz A kör című filmből. Annabel erre azonnal infarktust kap és összeesik, meghal. Miriam és Alice összeölelkeznek, a néző ekkor jön rá arra, hogy ketten együtt állítottak csapdát. Viszont mikor Alice elmegy tusolni, árnyjátékként látjuk, ahogy Miriam a fejszével megöli őt is.

Alan Ayckbourn drámájának horrorisztikus, tragikomikus világát jól tükrözi Rafael David Kohn rendezése, melynek látványát Alin Gavrila jegyzi. A színpadot avarszőnyeg borítja, amely jobb oldalon falként felfutva folytatódik, a közepén egy beékelt kúttal. A színpad bal oldalát egy vetítővászon határolja: ez a két palánk fogja közre derékszögben a játék terét. A színpadon egy babaház is látható, amely a családi házat tükrözi, de játékként felidézi a testvérek gyerekkorát is. Ez a ház kellékként erős segítséget nyújt Miriam karakterének megformálásában: Miriam a ház körül mozog, rajta ül, babázik benne, onnan veszi elő a dugi borát is. Miriam alkoholfüggősége jelzi a zavart a személyiségében, gyerekes viselkedése azonban nem szellemi fogyatékosságra vall, inkább egy lelkileg mélyen sérült nőt látunk a színpadon. Annak ellenére, hogy Annabelt eleinte határozott, karakán nőként látjuk megjelenni – miután elmegy otthonról, sikeres üzletasszony válik belőle, aki azonban sokat szenved a férje durvaságától –, Miriam manipulációja könnyen összetöri őt: szintén sérült ember, akárcsak a húga.   

Az előadás központjában a traumatikus múlt áll, annak szellemei elől való sikertelen menekülést fogalmazza meg.

Zárug Bernadett: Pénzért semmit

Skandináv lottó. Kézdivásárhelyi Városi Színház 

Egy hollywoodi filmhez hasonló, elcsépelt témájú, elbohóckodott történet, amiről már az elején tudjuk, hogyan fog végződni. Ez a gondolat fut át a nézők agyán a Kolcsár József által rendezett Skandináv lottó első tíz percében. Aztán jelenet jelenetet, poén poént követ, és rájövünk, hogy bár a Pech család sztorija igencsak ismerős és kiszámítható – ha más nem, a családnév egyértelműen azt sugallja, hogy bizony, ennek nem lesz jó vége –, egy percig sem unatkozunk, és önfeledten nevetünk még a szétbohóckodott részeken is.

A szekrénysorhoz hasonló díszletben ücsörgő, a szövegüket motyogó, látszólag ideges színészek látványa már a kezdés előtt tudatosítja bennünk – annak ellenére, hogy Kiss Csaba szövege igaz történet alapján íródott –, hogy ez nem több mint színház. Ez a tudatosítás még nyomatékosabbá válik, amikor a főnök (Lung László Zsolt) a nézőkhöz fordul, és elmondja, hogy ő, az eddig Matildot játszó Polgár Emilia, és a Viliként megjelenő Orbán Levente most más karakterként fognak hozzánk szólni, majd előttünk sminkelnek át, és egy low budget szerepcsere után folytatódik is az előadás.

Egy meglehetősen szegény házaspár óriási összeget nyer a lottón, a nevüket bemondják a rádióban, így kölcsönkérő érdekbarátok tömegével kell megküzdeniük, és végül tönkremennek. Egy mondatban összefoglalható a történet, ám itt többről van szó. A főszereplő Pech József (Kiss László) vívódását követjük végig, aki bár eleinte elhatározza, hogy nem fogja elpocsékolni a nyereményt, nem tud ellenállni költekező feleségének és a rászoruló ismerősöknek, egy hét alatt sikerül elherdálnia a nyeremény nagy részét. Alig mondják be a rádióba a nevét, máris érkezik az első érdekbarát: a főnöke. Ez a karakter egy két lábon járó bohóctréfa, aki az előadás néhány pontján (például amikor nyolcvanszor újrateríti a kis asztalt) már-már annyira rossz poénként hat, hogy inkább kínunkban nevetünk rajta, semmint a viccességén, mégis kikényszeríti belőlünk a nevetést.

A főszereplő számára a második fejtörést a szomszédból érkező Fanni (Korodi Janka) és vőlegénye Vili okozzák, akik arra kérik Pechet, finanszírozza a lány énekes karrierjét. A főhős nem tud ellenállni, egy évi énekórára elegendő pénzt ad Fanninak, aki igencsak rászorul a zenei képzésre. Elsőre úgy tűnik, ez a legnagyobb pénzkidobás, ám végül a lány tényleg befut, és kiderül, hogy ez volt Pech legjövedelmezőbb befektetése az összes közül. Ebben a jelenetben hangzik el Matild legnagyobb álma: megtudjuk, hogy kiskorában táncosnő szeretett volna lenni, de mivel nem tellett nekik rá, ez sosem valósulhatott meg. Ezt azonban meg sem próbálja teljesíteni, az olyan nevetséges és kicsinyes vágyai kerülnek előtérbe, mint egy Gucci bunda vagy egy hullámmedence, hogy áthívhassák a szomszédokat. Itt értjük meg az egész költekezés érzelmi hátterét: a pénzzel próbálja pótolni, megvásárolni a szeretetet, szexet (a Vilivel való kapcsolat révén), a barátságot, mindazt, ami eddig hiányzott az életéből, hiszen, ahogyan az első jelenetben elhangzik, nincsenek barátaik sem.

Az egyetlen ember, akinek valóban segíteni akar Pech, az az apja (Lung László Zsolt), aki azonban visszautasítja és elküldi őt. Arra gondolunk, biztosan nem szereti a fiát, és hogy az ő szeretetét nem lehet megvásárolni, de valójában ő az egyetlen szereplő, aki nem akarja kihasználni Pechet, és nem fontosak számára az anyagi értékek.

Az utolsó csepp a pohárban Pech fia, Pubi (Orbán Levente) és volt felesége, Irma (Polgár Emilia) megjelenése, akik idegesen viharzanak ki, miután rájönnek, hogy az apa nem fogja finanszírozni fia ibizai szörfdeszka kölcsönző bizniszét.

A hirtelen jött vagyon okozta feszültségben Pech végül egy Gucci lány csábítására az őrületbe, egy álomszerű világba menekül, amelyben a főnöke értelmező vezetésén keresztül rálát az élete nyomorára. Rájön, hogy felesége Vilivel csalja, és mint egy őrült, mindenkit lelő, majd magával is végez.

Itt véget is érhetne a történet, de hirtelen visszacsöppenünk az első jelenetbe. Matild ott áll újra, kopott ruhájában, Gucci bunda és BMW nélkül, épp most húzzák ki a lottót. Amint megtudja, hogy nyertek, a közönséghez fordul, újra lebontva azt a bizonyos negyedik falat, és elkezdi a nézőket ölelgetni örömében, azt hajtogatva, hogy mindenkinek ad majd a nyereményből.

Ez a végjelenet az előadás egyik legfontosabb mozzanata. Míg másfél órán keresztül nézzük, hogyan tesznek tönkre valakit a szerettei, mennyire kapzsik, telhetetlenek, alattomosak és kétszínűek az emberek, a végén, azzal, hogy Pechné felénk fordul, megmutatja, hogy mi sem vagyunk mások, ugyanolyan szar alakok vagyunk mind, ha ilyen helyzetbe kerülünk, akárcsak a főnök, a szomszédok vagy a családtagok. 

Elcsépelt sztori? Talán. Kiszámítható poénok? Meglehet. Viszont az tagadhatatlan, hogy Kolcsár József rendezése egy jól megcsinált, helyzetkomikumra épülő előadás, ami túllép az üres szórakoztatáson és van mondanivalója.

Dobrovszki Dóra: Az szupermarketben az nemzeti hős

Fekete: az utolsó szerb felkelés. Újvidéki Színház

A kollokvium harmadik napján a fesztivál története alatt először egy újvidéki előadás volt látható. Žanko Tomić rendezte a Fekete című előadást, aminek alapja egy többször átírt szöveg: Balog István vitézi drámáját Németh Ferenc írta át, és ezt színpadra alkalmazta Lénárd Róbert.

Az előadás középpontjában a törökök elleni szerb népfelkelés nemzeti hőse áll. A kortárs kontextusban megjelenő hőskultusz a jelenség teljesen más aspektusaira mutat rá: rögtön az elején egy abszurd fordulattal a nemzet által imádott Fekete egyetlen golyóval leterít öt török katonát, a vezetőjüket meg szabadon engedi. Pozitív szerep a hős, a karakter mégis sok negatív tulajdonsággal van felruházva. A színpadi történés egésze alatt egy fegyverrel a kezében cselekszik mindent. Sokszor állatias és erőszakos a viselkedése, akár az erotikusabb jelenetek közben is. Ahogy halad előre a történet, a többi szereplő is ösztönvezérelt magatartást kezd felvenni, holott az elején még átlagos, békés embereknek tűntek. Ez azt sugallja számomra, hogy az általunk imádott idol képét gyakran hajlamosak vagyunk magunkra ölteni.

Nehéz meghatározni az előadás műfaját. Történelmi drámának is nevezhetnénk, de inkább a társadalmi viszonyok paródiája, amely sokszor groteszk, ironikus. Aktuális problémákat boncolgat: egyrészt reflektál az aktuális szerb politikai helyzetre, másrészt a fogyasztói társadalomnak mutat görbe tükröt. Számomra erősen felvetette azt a kérdést, hogy a fogyasztói társadalomban vagy akár ez ellen lehet-e még forradalmat csinálni. És ha igen, akkor milyen körülmények között? Ha kitörne ma egy népfelkelés, az egy bevásárló központban játszódna? A legjobb megfogalmazás az előadásra, hogy minden szándékos ízléstelensége ellenére ízléses: a giccses és groteszk elemeket egységes színházi nyelvvé formálja. A színészek erős gesztusokat használnak, mindannyian elrajzolt figurák, típusparódiák. Minden színész energiaszintje maximális, pontos koreográfiát követnek.

A színlapon az előadás műfaji megnevezése is olvasható: akció musical, amelynek zenéjét Klemm Dávid szerezte. Erős dallamok fokozzák a forradalmi hangulatot. A zenének általában hirtelen van vége, és azonnal erős jelenettel, szöveggel folytatódik, a színészek ennek segítségével is folyamatosan fenntartják az izgalmat és a játék dinamikáját. Az előadás végén, amikor a népfelkelés sikert arat, Fekete lesz a vezető. De a hatalmi mámor rajta is elhatalmasodik, mint mindenkin, aki valamilyen vezető pozícióba kerül, és ugyanolyan elnyomó magatartásba kezd, mint azok, akik ellen addig harcolt. Tehát a tanulság, hogy rendszerek váltják egymást, de nem lesz teljes szabadság, nem változik a társadalom működése.

Tetszett az előadásban, hogy az alkotók nem félnek az átlagos, hagyományos nézői elvárásoktól, nem félnek valami újat csinálni. Hisznek a polgárpukkasztó színházban, ennek a gesztusait pedig arra használják, hogy felhívják a figyelmünket valami fontos dologra. Hasonló megmozdulásuk volt pár éve a POSZT-on. A Bánk Bán című előadásuk végén egy interaktív játékot játszottak. Ebben egy színész hatalmi intézkedéseket sorolt, és arra kérte a közönséget, hogy mindenki akkor hagyja el a nézőteret, amikor úgy érzi, hogy az adott intézkedés miatt a hazáját is elhagyná. A Feketében nincs ilyen fajta interakció, az előadás azonban nem kevésbé elgondolkodtató.

Juraszek Zsuzsanna: Együtt kell működni, hogy senki ne dögöljön bele

Lady Lear. Káva Kulturális Műhely, Budapest

A Káva Kulturális Műhely Lady Lear című felnőtteknek szóló interaktív színházi előadását közel egy évvel ezelőtt, 2016. október 31-én mutatták be. A produkció az elmúlt egy évben számtalan előadást megélt, amelyek során nem csak a közönség, hanem maga az előadás is folyamatosan változott. Persze, mondhatnánk, hogy nem létezik két egyforma előadás, de a Lady Lear esetében a változások kulcsa nem másvalaki, hanem egyenesen a néző kezében van. Interaktív színházi programként a történések adott pontjaiban lehetőségünk nyílhat egyéni véleményeinkkel kommentálni a szereplők cselekedeteit, tanácsokat adni helyzetük megoldására. A felvetett gondolatokat és ötleteket a színészek a karakterüknek megfelelően igyekeznek ezután belecsempészni az előadásba. Ám ahhoz, hogy ez a forma működhessen, elengedhetetlen, hogy olyan témát válasszanak az alkotók, amellyel egyrészt a néző azonosulni tud, másrészt több perspektívából járja körül az adott problémakört. Az sem árt, ha olyasvalamiről van szó, ami bár ott rejtőzhet a mindennapokban, mégis igyekszünk inkább nem gondolni rá, egészen addig, amíg nem kerülünk az adott szituációba.

Az előadás középpontjában egy rendkívül kényes családi helyzet áll: az idős anya sztrókja következtében fél oldalára lebénul, így állandó felügyeletre szorul. Három felnőtt fia egyaránt nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, viszont ahelyett, hogy közösen megpróbálnának tenni valamit, egymásra hárítják a felelősséget. Pillanatok alatt önzőnek titulálják egymást, holott számukra édesanyjuk gondozása éppen ugyanakkora terhet jelent, mi több, valamilyen szinten betolakodónak minősül a már kialakult, illetve kialakulóban lévő életükben. Ezt talán maguknak sem merik beismerni, ami valljuk be, teljesen érthető. Elvégre mégis az anyjukról van szó, aki felnevelte őket, és aki most egyedül az ő segítségükre számíthat, bár azt hozzá kell tenni, hogy a mama sem éppen egy könnyű eset. Új, akadályozott élethelyzetével megbirkózni képtelen, belőle is hiányzik az empátia, fél, hogy magára marad, és ez a rettegés számára minden más szempontot, meggondolást felülír. Pedig a családnak a fennálló helyzet megoldására az egyetlen lehetősége a kölcsönös kompromisszumokban rejlik. Ezeket a szélsőséges gondolatokat és érzelmeket valóban nehéz felvállalni, kiváltképp, amikor a családunkról van szó, ugyanakkor nem árt szembesülni velük. Az előadás ezekre a helyzetekre remekül rávilágít. A karakterek minden önzőségük ellenére sem sablonfigurák, hanem emberek, akiket egytől egyig képesek vagyunk empátiával szemlélni. Ebben sokat segít az élőbeszédhez közeli nyelvhasználat, illetve az interaktív forma. Érdekes, hogy az anya szerepét férfiak, pontosabban az ő három fiát alakító színészek játsszák, ezzel is bonyolítva a szereplők feletti ítélkezést.

Ezzel egy időben viszont ugyanúgy felmerül a személyes felelősségvállalás kérdése. Valóban kötelezhetőek lennénk arra, hogy beáldozzuk saját, egyetlen életünket?  És egyáltalán létezik erre a kérdésre bármilyen egyetemes, esetleg jó vagy rossz válasz? Talán igen, talán nem. De az is lehet, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk az előadás által felvetett problémákról. Számomra éppen ez a lényege az interaktív színházi formának, így a Lady Learnek is, hogy ahelyett, hogy egy készen kapott válasszal távoznál, gondolatokkal hagyod el a nézőteret.

Zétényi Lina: Pörögni megállás nélkül

Stop the tempo! Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház kocsmaszínházi előadását láthattuk tegnap a Living Room-ban, Gianina Cărbunariu Stop the Tempo! című drámáját Tóth Árpád rendezte meg. Három idegen találkozik egy szórakozóhelyen, egyikőjük sem találja a helyét az életben. Egy véletlen során megismerkednek, és a társadalommal szembeni elégedetlenségük miatt egyfajta ámokfutásba kezdenek. Céljuk az, hogy mindenhol kiverjék a biztosítékot, átvitt értelemben és szó szerint is.

Ezzel az előadással kezdődött a napom. Hirtelen és nagyon erős kezdéssel berobbant, és gyors tempója, zenéje, kápráztató fényei és erős monológjai nagy hatással voltak rám. Talán járatlanságom miatt, de az előadás ütemes tempója miatt néha úgy éreztem, ha egy szépen, finomabban kidolgozott momentummal találkozom, nincs is időm elidőzni rajta, mert mindig jön egy következő, erős impulzus. Az érdekes, hogy a drámát és a látott előadást nem igazán tudom szét választani.

Nagyon erősnek tartottam az elején, hogy a három szereplő monológjai egybeszőve hangzanak el, mintha válaszolnának egymás gondolataira, folytatnák a másik mondanivalóját, mégis a saját történetüket fűzik tovább.  De végtére, ha más is a történet, a lényeg, hogy a probléma ugyanaz: nem találják a helyüket ebben a világban – „mert szar.” Itt a szöveg annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem igazán figyeltem a mozgást. Ez különben jellemző volt az egész előadásra, a szöveg nagy úr volt benne. A kisméretű játékteret, úgy ahogy volt, bemozogták, bejárták a színészek. A táncokról a fiú egyik mondata jutott eszembe: „Ez a sok össze-vissza mozgó izgatott görcsberándult kurva trendi faszfej”. Hasonlóképp mozogtak a szereplők is.

A díszlet egy pici szekrény volt, amit könnyen át lehetett alakítani kocsivá – de szerintem a kormány nélkül is megéltek volna a jelenetek. Szerettem viszont, hogy amikor felvették a szemüvegeket – a felszabadult pillanataikban, amikor sikerélményük volt –, mintha ők is a boldogság szemüvegén keresztül szemlélték volna a világot. A kivágott angyal figurák jelentésén is gondolkoztam, mert persze három volt belőlük, akár a szereplőkből. Olyannak tűnt ez a három fiatal, mintha angyalok lennének, az Isten küldöttei, akik beleszólnak a társadalmi eseményekbe, szórakozásba. Mintha ezt a hazug, lélektelen világot szeretnék kicsit visszazökkenteni egy ideálisabba. Persze, a szereplőket inkább a saját elveszettségük vezérli. A végén pedig láthatjuk, ahogy ezek az egymás kezét fogó angyalok újra elkészülnek: ott az egyik lány arról beszél, hogy bár a rendőrök azt mondják, hogy társai meghaltak, ő mégis várja őket.

Számomra ez az előadás attól volt jó, hogy nem akart több lenni annál, ami. Egyszerű volt és nagyszerű, éppen annyi, amennyi egy jó kocsmaszínházhoz kell. A színészi játék is erős volt számomra, egyértelműen kikerekedett a sikertelen DJ fiú, a médiában dolgozó leszbikus nő, és a három munkahelyen egyszerre törtető lány elégedetlensége és küzdése.

Ha ilyen a kocsmaszínház, szívesen nézem.

Juraszek Zsuzsanna: „Mindenkinél ott csattan, ahol neki fáj!”

Homemade. Kolozsvári Állami Magyar Színház

2016-ban két fiatal dramaturg nagyot álmodott és megírt egy pályázatot a Kolozsvári Állami Színház művészei számára. Céljuk egy olyan előadás megalkotása volt, amely jelentősen eltér mind a megszokott kőszínházi formáktól, mind pedig a bevett alkotói metódusoktól. Olyan témáról akartak beszélni, amelyhez mindnyájan tudunk kapcsolódni. A családról, az életünk első és személyiségünket talán leginkább meghatározó közösségéről, azon belül is a szülő-gyermek viszonyról, amelyben így vagy úgy, de kivétel nélkül érintettek vagyunk.

A közös alkotói munkát jelentő úgynevezett „devised” színházi projekt előkészülete jelentős, több tudományterület szakembereinek munkáját is magába foglaló folyamat volt. Szociológusokkal és szakpszichológusokkal közösen gyűjtöttek anyagot, több mint 70 mélyinterjút készítve erdélyi fiatalokkal és felnőttekkel. Ezt a gyűjteményt egy rendhagyó alkotó folyamat keretein belül a csapat közösen dolgozta át koherens színházi előadássá. Mindenki írt, játszott, ötletelt és megtalálta személyes kapcsolódását a témához.

Az elkészült előadás szerkezetét és stílusát tekintve is igen sokszínű. Az egymást szabadon követő mikrojelenetek teret adtak prózai, zenés, interaktív, illetve improvizatív formáknak is, melyek végtelen humorral, húsbavágó őszinteséggel voltak megírva. Dalok formájában például a szülők groteszk humorral vallanak szexuális életükről és mi készséggel nevetünk, mégis érezzük a téma keserűségét. Az egymást követő, egymáshoz nem lineárisan kapcsolódó jelenetekben erős hangsúly került a társadalmi elvárásoknak, illetve nemi sztereotípiáknak való görcsös megfelelési kényszerre. Az anya természetesen főz, mos, takarít, bevásárol, gyereket nevel, dolgozik, jó feleség, és persze magára is ad. Az apa pedig családfenntartó, bölcs, igazságos, aki nem szól bele abba, ami nem tartozik feladatai közé (pl.: a gyereknevelésbe), és ha mégis úgy adódik, akkor övé az utolsó szó. Nem káromkodik, ismeri a határokat, azt is tudja, hogy nem ildomos utolsóként elhagyni a kocsmát. Társaságban a szülők a gyereknevelés szépségeiről, a családi szeretet fontosságáról bölcselkednek, otthonuk négy fala között pedig a legegyszerűbb dolgokról sem tudnak beszélgetni gyermekeikkel. Általuk próbálják saját hibáikat, be nem teljesült álmaikat jóvátenni a nevelésben, miközben hajlamosak megfeledkezni egy apróságról, mégpedig, hogy ők is voltak gyerekek, akik talán pont ugyanezeken a nehézségeken mentek keresztül.

 Az előadás ugyanúgy megmutatta ezt az oldalt is: hogy mennyire nehéz a szülői szerep. Nem jónak vagy rossznak, hanem embernek mutatta szereplőit, akik ugyan sokszor helytelenül jártak el, ám ezt nem rosszindulatból tették. Csupán szerették volna jól csinálni, csak nem tudták, hogy ezt hogyan kell. Ez a felvetés az előadás második részében, egy interaktív jelenetben csúcsosodott ki számomra igazán, ahol papírgalacsinnal dobálhattuk meg a szüleink nevét tartalmazó lapot, amennyiben azonosultunk az állításokkal, amelyeket egy színésznő sorolt fel. Ezek az állítások egytől egyig „gyűlölöm a szüleim, mert:…” kezdetűek voltak, ám egy idő után megfordultak  a kijelentések, a felvetés másik oldalát is megmutatva: hogy miért szeretjük őket. Érdekes volt látni, ahogyan felnőtt emberek, korra és nemre való tekintet nélkül önfeledt dobálásba kezdtek, majd minden lecsendesedett, az arcokon megbékélés és nyugalom látszott.

Az előadást egy közönségtalálkozó követte, ahol az alkotók részletesebben beszéltek az előadás megalkotásának körülményeiről, a csapat alkotói módszereiről, illetve a helyzetekhez való személyes kötődésükről. Elárulták, hogy a Homemade számukra is egyfajta terápia volt, ami után szülőként számos dolog újrafogalmazódott bennük. És talán épp ez az előadás hozadéka: hogy kívülről segít meglátni magunkat a különböző szerepeinkben.

Renczés Viktória: „Sok nép vót, s mind figyët”

Portugál. Csíki játékszín, Csíkszereda

Az első dolog, ami a Portugál kapcsán eszembe jut, az a csehovi értelemben vett elvágyódás. Az egész dráma ellentétekre épül és ezt a rendezőnek, Victor Ioan Frunzănak, nagyon szépen sikerült belecsempésznie a színpadi látványvilágba (is).

Hogy mik ezek az ellentétek? A mű fő problémafelvetése – az elvágyódás – a vidéki és városi élet közötti hatalmas eltérésre épül. Bár Egressy a drámában tipikusan a magyar vidéki miliőt állítja pellengérre, a rendezőnek sikerült ezt egyetemes társadalmi kritikává formálnia. Továbbá megjelenik az embertípusok ellentéte. A vidékiek statikus életét bolygatja fel egy budapesti férfi Irgácsba való megérkezése. Az előadás több cselekményszálon fut, váratlan snittekkel, képkocka váltásokkal. A főbb mozzanatok, a nagy „filozofálások” a színpad egyik sarkában elhelyezkedő kocsmában történnek. Ez a kocsma a maga zsúfolt, füstös, ragacsos világával egy pillanat alatt magával ragadja a nézőt, s elhiteti vele, hogy ő is ott ül a kocsmában, kezében egy házmesterfröccsel, és nézi Retek, Csipesz és a többiek duhajkodását. Ezzel szemben a külső, kocsmán kívüli terek megmutatása egy letisztultabb, életszerűbb hangot üt meg, és ezt az elsőre mindennapinak tűnő környezetet sikerül a rendezőnek nagyon finom, ironikus eszközökkel groteszkké változtatni. Ilyen például a kétméteres feliratok és a kivetítő használata, a díszletező kollégák felküldése a színpadra, vagy akár egy bohócszerű alak beépítése az előadásba.

Noha alapvetően Egressy drámája erősen parodisztikus, viccessé mégsem a helyzetkomikumok és poénok teszik, hanem a groteszk életábrázolás, ami fájdalmasan realista és örökérvényű. Hogy mi teszi fájdalmassá a valóságot? Egyáltalán, miért emberi és igaz ez a történet? Látszólag ennek a groteszknek az alfája és ómegája a kocsma. Igen, ott a kocsma, ahol majdnem mindenki alkoholista és mindenki más, a hozzátartozóik az ő függőségüktől szenved. Minden faluban, városban megjelenik egy hasonló közeg. Mégsem lehet ennyire általánosítani; azért egy településen nem mindenki alkoholista – mondhatná bármelyikünk. Valóban, nem mindenki alkoholista, de függő. Függő a szerelemtől, az elvágyódástól, az álmodozástól, a vallástól, az önámítástól. És ebben a rendezésben az előbb felsoroltak félelmetes mélységeket produkálnak, olykor a legváratlanabb helyzetekben.

Ami nagyon megfogott az előadásban, az a két felvonás ellenpontozása. Ez számomra a karakterek önmagukkal való szembefordulását is jelentette, akik mindannyian felismerték kilátástalan életüket és beletörődtek ebbe. E fordulat miatt lett a második felvonás egy nyugodtabb hangvételű rész, amit már nem a szöveg vitt előre, hanem a szereplők belső vívódásai. A szépen megélt, igaz pillanatok mellett zseniális cirkuszi mutatványokkal leptek meg minket a színészek. Persze sorolhatnék hiányosságokat, hogy mi és miért nem tetszett a rendezésben, de én ezekkel együtt tudtam élvezni az előadást, azonosulni a színészek játékával, közel kerülni annak a problémafelvetéséhez.

Zárásul egy nézőt szeretnék idézni, akinek sikerült egy mondatban összefoglalnia, hogy a rendezőnek hogyan sikerült a saját képére formálnia Egressy világát: „Frunză, tudjuk, hogy portugál”.