Homemade. Kolozsvári Állami Magyar Színház
2016-ban két fiatal dramaturg nagyot álmodott és megírt egy
pályázatot a Kolozsvári Állami Színház művészei számára. Céljuk egy olyan
előadás megalkotása volt, amely jelentősen eltér mind a megszokott kőszínházi
formáktól, mind pedig a bevett alkotói metódusoktól. Olyan témáról akartak
beszélni, amelyhez mindnyájan tudunk kapcsolódni. A családról, az életünk első
és személyiségünket talán leginkább meghatározó közösségéről, azon belül is a
szülő-gyermek viszonyról, amelyben így vagy úgy, de kivétel nélkül érintettek
vagyunk.
A közös alkotói munkát jelentő úgynevezett „devised”
színházi projekt előkészülete jelentős, több tudományterület szakembereinek
munkáját is magába foglaló folyamat volt. Szociológusokkal és
szakpszichológusokkal közösen gyűjtöttek anyagot, több mint 70 mélyinterjút
készítve erdélyi fiatalokkal és felnőttekkel. Ezt a gyűjteményt egy rendhagyó
alkotó folyamat keretein belül a csapat közösen dolgozta át koherens színházi
előadássá. Mindenki írt, játszott, ötletelt és megtalálta személyes
kapcsolódását a témához.
Az elkészült előadás szerkezetét és stílusát tekintve is
igen sokszínű. Az egymást szabadon követő mikrojelenetek teret adtak prózai,
zenés, interaktív, illetve improvizatív formáknak is, melyek végtelen humorral,
húsbavágó őszinteséggel voltak megírva. Dalok formájában például a szülők groteszk
humorral vallanak szexuális életükről és mi készséggel nevetünk, mégis érezzük
a téma keserűségét. Az egymást követő, egymáshoz nem lineárisan kapcsolódó
jelenetekben erős hangsúly került a társadalmi elvárásoknak, illetve nemi
sztereotípiáknak való görcsös megfelelési kényszerre. Az anya természetesen
főz, mos, takarít, bevásárol, gyereket nevel, dolgozik, jó feleség, és persze
magára is ad. Az apa pedig családfenntartó, bölcs, igazságos, aki nem szól bele
abba, ami nem tartozik feladatai közé (pl.: a gyereknevelésbe), és ha mégis úgy
adódik, akkor övé az utolsó szó. Nem káromkodik, ismeri a határokat, azt is
tudja, hogy nem ildomos utolsóként elhagyni a kocsmát. Társaságban a szülők a gyereknevelés
szépségeiről, a családi szeretet fontosságáról bölcselkednek, otthonuk négy
fala között pedig a legegyszerűbb dolgokról sem tudnak beszélgetni
gyermekeikkel. Általuk próbálják saját hibáikat, be nem teljesült álmaikat
jóvátenni a nevelésben, miközben hajlamosak megfeledkezni egy apróságról, mégpedig,
hogy ők is voltak gyerekek, akik talán pont ugyanezeken a nehézségeken mentek
keresztül.
Az előadás ugyanúgy
megmutatta ezt az oldalt is: hogy mennyire nehéz a szülői szerep. Nem jónak
vagy rossznak, hanem embernek mutatta szereplőit, akik ugyan sokszor
helytelenül jártak el, ám ezt nem rosszindulatból tették. Csupán szerették
volna jól csinálni, csak nem tudták, hogy ezt hogyan kell. Ez a felvetés az
előadás második részében, egy interaktív jelenetben csúcsosodott ki számomra
igazán, ahol papírgalacsinnal dobálhattuk meg a szüleink nevét tartalmazó
lapot, amennyiben azonosultunk az állításokkal, amelyeket egy színésznő sorolt
fel. Ezek az állítások egytől egyig „gyűlölöm a szüleim, mert:…” kezdetűek
voltak, ám egy idő után megfordultak a
kijelentések, a felvetés másik oldalát is megmutatva: hogy miért szeretjük őket.
Érdekes volt látni, ahogyan felnőtt emberek, korra és nemre való tekintet
nélkül önfeledt dobálásba kezdtek, majd minden lecsendesedett, az arcokon
megbékélés és nyugalom látszott.
Az előadást egy közönségtalálkozó követte, ahol az alkotók
részletesebben beszéltek az előadás megalkotásának körülményeiről, a csapat
alkotói módszereiről, illetve a helyzetekhez való személyes kötődésükről.
Elárulták, hogy a Homemade számukra is egyfajta terápia volt, ami után
szülőként számos dolog újrafogalmazódott bennük. És talán épp ez az előadás
hozadéka: hogy kívülről segít meglátni magunkat a különböző szerepeinkben.