A mizantróp. Szigligeti Színház, Nagyvárad
Moliѐre jól ismert drámáját a Szigligeti Színház hozta el
Gyergyóba, Novák Eszter rendezésében. A mizantróp: ami azt jelenti, hogy
embergyűlölő. Alceste, a főszereplő nem bírja a hízelgést és képmutatást, ami
körülötte folyik. Elhatározza, hogy ezentúl mindenkivel fájóan őszinte lesz,
erre biztatja barátját, Philintet is. Ellenben szerelme, Celimene, pont ebben a
világban érzi magát teljesnek, élvezi rengeteg udvarlóját. Arsinoe, Celimene
barátnője leleplezi annak valódi véleményét az udvarlóiról, akik emiatt
elfordulnak tőle, egyedül Alceste akar továbbra is vele maradni – arra kéri a
lányt, hogy vonuljanak el a világtól kettesben, éljenek együtt máshol, de Celimene
erre képtelennek bizonyul.
A színpadi teret átszeli egy kifutó, egészen belenyúlik a
nézőtérbe, mellette, a hatalmas heverő mögött, egy jacuzzira hajazó medence van,
és a luxust érzékeltetik a háttér óriási márványszerű falai is. Egy kiültetett
növényt is látunk – és a tér számos pontján reflektorlámpák állnak: ezeket
használják egy-egy szereplő jelenetének, „fellépésének” hangsúlyozására. Ebbe a
térbe érkeznek meg a színészek, akár egy divatbemutató modelljei, mozgásuk
összehangolt. Aztán a nézők közé mennek, és belekezdenek a közönség felületes
magasztalásába. Az, hogy hazugnak és képmutatónak tartod magad körül a világot,
kortalan téma: számomra a szelfi-készítés és a töménytelen üres szó, szociális
fecsegés közelebb hozta a dráma központi problémáját, így aktualizálva azt. Ugyanez
a megjelenésben, a jelmezhasználatban is megmutatkozott: a Celimene-t játszó
színésznőt négy-öt különböző ruhában láthattuk az előadás alatt, folyamatosan
átöltözött a színpadon. A jelmezek maiak és mindenképpen olyan viseletek,
amelyeket tehetős és divatos emberek hordanak, vagy akik annak akarnak tűnni.
Érdekes volt, ahogy a szöveg működött ebben a
mindennapjainkat idéző világban. Eleinte furcsának tűnt, hogy a színészek a verses
szöveget hangsúlyosan dallamosan mondták, mintha néha nem is igyekeztek volna kijátszani
a szöveg azon lehetőségeit, hogy a karakter köznapian értett valóságosságára
vonatkoztassák. Például Alceste akkor került a legközelebb hozzám, mikor az
előadás végén kiült a kifutó szélére és monológba kezdett: ekkor nagyon
őszintének tűnt, és sokkal szervesebben működött a karakter színházi
megcsináltsága is.
Számomra az előadás legszerethetőbb része a humora volt.
Ahogy Acaste és Clidantre versengett Celimene figyelméért, illetve ahogy maguk
között egyezséget kötöttek. Tetszett, amikor a medencében a fürdőnadrágjukkal
játszottak, és szintén nagyon komikus volt, amikor Arsinoe szoknyája vizes
lett, és zavarba jött attól, hogy Alceste így látja meg őt. A medence, de az
egész tér által kínált lehetőséget jól kijátszották a színészek. Az elején
kicsit megijedtem, úgy éreztem, hogy a sok fel-alá mozgás el fogja a venni a
játék energiáját. Később viszont a jelenetek helyet találtak maguknak a térben.
Sokszor úgy éreztem, hogy a megszólaló dalok nincsenek kapcsolatban
azzal, ami a színpadon történik. Az is felmerült bennem, hogy egyáltalán fontos-e,
hogy megszólaljanak. Ilyenkor egyből arra jutottam, hogy talán a mélyre menő
jelenetek feloldására szolgálnak. De a mélyre menő jelenetekből számomra kevés
volt. Így a karaoke-show inkább egy jelként működött, egybekapcsolódva a
felületességre utaló más jelekkel-jelenetekkel (mint a nézőtéren való
megjelenés) – de hiányoltam a dráma által felvetett probléma, a szereplők közti
viszonyok mélyebb bejárását. A legvégén is kérdések születtek bennem, amiket
lehet, csupán a dráma vet fel. Philinte és Eliante hirtelen, már-már
pragmatikus egybekelése amolyan „guba a gubához” érzést keltett. Aki ebben a
világban jó, és nincs konfliktusa a környezetével, annak együtt kell lennie,
akik pedig nem azok, mártírok és szenvedésre kárhoztatnak. Izgalmas volt, mikor
már csak a négy alak maradt a térben: vajon ki lesz kivel? Pár percig volt
feszültsége a jelenetnek. Aztán ez elveszett, és eltűnt az energia is belőle. A
távozó Alceste elveszettségét már nem éreztem át – nem tudtam vele kimenni a
színpadról.
Összességében örülök, hogy láttam az előadást, és érdemes
megnézni: figyelemfenntartó, izgalmas, finom humorú.