kék/narancssárga. Giuvlipen Színházi Társulat, Bukarest
Joe Penhall brit drámíró szövege nyomán készített szabad adaptációt a Giuvlipen Színházi Társulat. A Mihai Lukács által rendezett előadás harcmezején az etnikai kérdések, az elmezavar és az orvosi etika mérkőzik meg egymással.
Gilda elmezavaros, roma származású nő, egyik problémája, hogy kéknek látja a narancsokat. Orvosa próbálja meggyőzni, hogy ne hagyja el a kórházat, mert baja eshet. Kemény vita ez, melyben Gilda értetlenségével, hangos és lekezelő modorával próbára teszi orvosa türelmét, aki viszont nagy toleranciát tanúsítva igyekszik kezelni a helyzetet. Az osztályvezető szakorvos azzal a meggyőződésével fordul a Gildát kezelő orvos felé, hogy az „olyanokon”, mint Gilda nem lehet segíteni, ráadásul azt az elméletét is kifejti, hogy a nő betegsége összefüggésben van az etnikumával. Az adófizetők pénzét fecsérlik az „olyanok” beutalásával, mint Gilda, állítja később. Az kezelőorvos épp ellenkezően látja a dolgot: Gilda beteg, nem szabad elhagynia a biztonságot jelentő kórházat. Az osztályvezető orvos hazugságokkal tölti meg Gilda fejét, az orvosa ellen fordítja. Gilda manipulálásával kicsikar belőle egy vallomást, amit felhasznál arra, hogy a kezelőorvost szakbizottság elé állítsa. Gilda másnap távozik a kórházból, az orvosa ellenkezése ellenére.
Az előadás kezdete előtt kórházi köpenyt kell felvennünk, képletesen bekapcsolódva az előadásba. Úgy kapcsolnak be minket az előadás történéseibe – akkor is, ha megszokott módon ülünk a nézőtéren, és nincs interakció – mint gyakornokot, beteget, orvost, kit ahogy érint a probléma, amely azonban közös. Az osztályvezető orvos rasszista megjegyzései komoly etikai kérdéseket vetnek fel, a fiatal orvos hiába száll szembe vele, a hatalom nem az ő kezében van. Az osztályvezető orvos hazugságokkal és hatalmi visszaéléssel eléri akaratának megvalósulását. Gilda elhagyja a kórházat.
A földön tükrök hevernek, rajtuk különböző bukaresti negyedek feliratai állnak (Ferentari, India, Rahova). Hátul földkupacot látunk, melyen egy virág van, elől egy nagy befőttesüveg, benne egy formalinba áztatott női figurával. A színpad közepén lévő, földre rajzolt körben egy asztal van, körülötte orvosi székek. Az asztalon lévő üvegtálban – kék? – narancsok. A sarokban a Poetrip formáció, akik elektronikus élőzenével kevernek a drámaiság alá alapot. A tárgyak ütközésének hangját visszhanggá alakítva auditív élményt adnak a karakterek közti szembeütközés kiterjedéséről. Az általuk olykor előre elmondott, mintegy a karaktereknek súgott replikák a történet alakulásának előreláthatóságát érzékeltetik.
Gilda kéknek látta a narancsokat, azt látta, amit látni akart. Vagy amit az értelme, érzékelése festett. Az asztalon kékre festett narancsok vannak. Vagyis mi mindannyian, Gildával együtt, kéknek látjuk a narancsokat?