Skandináv lottó. Kézdivásárhelyi Városi Színház
Egy hollywoodi filmhez hasonló, elcsépelt
témájú, elbohóckodott történet, amiről már az elején tudjuk, hogyan fog
végződni. Ez a gondolat fut át a nézők agyán a Kolcsár József által rendezett Skandináv
lottó első tíz percében. Aztán jelenet jelenetet, poén poént követ, és
rájövünk, hogy bár a Pech család sztorija igencsak ismerős és kiszámítható – ha
más nem, a családnév egyértelműen azt sugallja, hogy bizony, ennek nem lesz jó
vége –, egy percig sem unatkozunk, és önfeledten nevetünk még a szétbohóckodott
részeken is.
A szekrénysorhoz hasonló díszletben
ücsörgő, a szövegüket motyogó, látszólag ideges színészek látványa már a kezdés
előtt tudatosítja bennünk – annak ellenére, hogy Kiss Csaba szövege igaz
történet alapján íródott –, hogy ez nem több mint színház. Ez a tudatosítás még
nyomatékosabbá válik, amikor a főnök (Lung László Zsolt) a nézőkhöz fordul, és
elmondja, hogy ő, az eddig Matildot játszó Polgár Emilia, és a Viliként
megjelenő Orbán Levente most más karakterként fognak hozzánk szólni, majd
előttünk sminkelnek át, és egy low budget szerepcsere után folytatódik is az
előadás.
Egy meglehetősen szegény házaspár óriási
összeget nyer a lottón, a nevüket bemondják a rádióban, így kölcsönkérő
érdekbarátok tömegével kell megküzdeniük, és végül tönkremennek. Egy mondatban
összefoglalható a történet, ám itt többről van szó. A főszereplő Pech József
(Kiss László) vívódását követjük végig, aki bár eleinte elhatározza, hogy nem
fogja elpocsékolni a nyereményt, nem tud ellenállni költekező feleségének és a
rászoruló ismerősöknek, egy hét alatt sikerül elherdálnia a nyeremény nagy
részét. Alig mondják be a rádióba a nevét, máris érkezik az első érdekbarát: a
főnöke. Ez a karakter egy két lábon járó bohóctréfa, aki az előadás néhány
pontján (például amikor nyolcvanszor újrateríti a kis asztalt) már-már annyira
rossz poénként hat, hogy inkább kínunkban nevetünk rajta, semmint a
viccességén, mégis kikényszeríti belőlünk a nevetést.
A főszereplő számára a második fejtörést a
szomszédból érkező Fanni (Korodi Janka) és vőlegénye Vili okozzák, akik arra
kérik Pechet, finanszírozza a lány énekes karrierjét. A főhős nem tud
ellenállni, egy évi énekórára elegendő pénzt ad Fanninak, aki igencsak rászorul
a zenei képzésre. Elsőre úgy tűnik, ez a legnagyobb pénzkidobás, ám végül a
lány tényleg befut, és kiderül, hogy ez volt Pech legjövedelmezőbb befektetése
az összes közül. Ebben a jelenetben hangzik el Matild legnagyobb álma: megtudjuk,
hogy kiskorában táncosnő szeretett volna lenni, de mivel nem tellett nekik rá,
ez sosem valósulhatott meg. Ezt azonban meg sem próbálja teljesíteni, az olyan
nevetséges és kicsinyes vágyai kerülnek előtérbe, mint egy Gucci bunda vagy egy
hullámmedence, hogy áthívhassák a szomszédokat. Itt értjük meg az egész
költekezés érzelmi hátterét: a pénzzel próbálja pótolni, megvásárolni a
szeretetet, szexet (a Vilivel való kapcsolat révén), a barátságot, mindazt, ami
eddig hiányzott az életéből, hiszen, ahogyan az első jelenetben elhangzik,
nincsenek barátaik sem.
Az egyetlen ember, akinek valóban segíteni
akar Pech, az az apja (Lung László Zsolt), aki azonban visszautasítja és
elküldi őt. Arra gondolunk, biztosan nem szereti a fiát, és hogy az ő
szeretetét nem lehet megvásárolni, de valójában ő az egyetlen szereplő, aki nem
akarja kihasználni Pechet, és nem fontosak számára az anyagi értékek.
Az utolsó csepp a pohárban Pech fia, Pubi
(Orbán Levente) és volt felesége, Irma (Polgár Emilia) megjelenése, akik
idegesen viharzanak ki, miután rájönnek, hogy az apa nem fogja finanszírozni
fia ibizai szörfdeszka kölcsönző bizniszét.
A hirtelen jött vagyon okozta feszültségben
Pech végül egy Gucci lány csábítására az őrületbe, egy álomszerű világba
menekül, amelyben a főnöke értelmező vezetésén keresztül rálát az élete
nyomorára. Rájön, hogy felesége Vilivel csalja, és mint egy őrült, mindenkit
lelő, majd magával is végez.
Itt véget is érhetne a történet, de
hirtelen visszacsöppenünk az első jelenetbe. Matild ott áll újra, kopott
ruhájában, Gucci bunda és BMW nélkül, épp most húzzák ki a lottót. Amint
megtudja, hogy nyertek, a közönséghez fordul, újra lebontva azt a bizonyos
negyedik falat, és elkezdi a nézőket ölelgetni örömében, azt hajtogatva, hogy
mindenkinek ad majd a nyereményből.
Ez a végjelenet az előadás egyik
legfontosabb mozzanata. Míg másfél órán keresztül nézzük, hogyan tesznek tönkre
valakit a szerettei, mennyire kapzsik, telhetetlenek, alattomosak és kétszínűek
az emberek, a végén, azzal, hogy Pechné felénk fordul, megmutatja, hogy mi sem
vagyunk mások, ugyanolyan szar alakok vagyunk mind, ha ilyen helyzetbe
kerülünk, akárcsak a főnök, a szomszédok vagy a családtagok.
Elcsépelt sztori? Talán. Kiszámítható
poénok? Meglehet. Viszont az tagadhatatlan, hogy Kolcsár József rendezése egy
jól megcsinált, helyzetkomikumra épülő előadás, ami túllép az üres
szórakoztatáson és van mondanivalója.