Egyetlen. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
A fesztivál
ötödik napján a Figura Stúdió Színház második előadásával vett részt. A cím
alatt olvasható egy alcím: „színházi merénylet egy testre”. A színházi
merénylet azért is találó, mert performatív jellege miatt nem hagyományos
színházi előadásról van szó. Viszont pontosan nem sorolnám be egyik műfajba
sem: valahol a mozgásszínház és a monodráma között áll, mindegyikből
kölcsönözve elemeket-eszközöket. A rendező-koreográfus Győrfi Csaba, az előadó
Máthé Annamária.
A produkció alapjául Clarissa Pinkola Estés
Farkasokkal futó asszonyok című műve
szolgált, ami beavatás a nőiesség ősi titkaiba. Bár alapul szolgált az
alkotóknak, mégis eltávolodtak tőle a próbafolyamat alatt, nekem az előadás
első felét mégis erősen és pozitívan meghatározta, megidézte ez a könyv. Az
elhangzó szövegek főleg Háy Jánostól származnak, illetve a színésznő saját élményeiből-történeteiből
vannak összeállítva.
Két dolgot nagyon szerettem az előadásban.
Tetszett, hogy a mozgás és szöveg egyenrangúan van felépítve – bár sokszor
éreztem, hogy több mozgásszínházi elem is lehetne benne. Nagyon jól működött a humor,
amit időnként belecsempésztek az előadásba, oldotta a feszültséget és a komor
hangulatú részeket. Az Egyetlen
jellege szerint olyan, hogy sokan sokfélét gondolhatnak róla, mindenkinek
másfajta üzenetet hordoz, hiszen asszociatív, sokféle értelmezést megenged. Az
előadás eleje nagyon sötét hangulatú, keresi a szavakat, a világokat, az érzéseket.
Az előadó negatív állapotokat kifejező szavak ír fel a földre. Önmagunk keresése
közben gyakran ütközünk nehézségekbe. Minden emberből egyetlenegy van, ezért
olyan nehéz egymás mellett léteznünk olykor; az egymás mellett élő emberek azért
nem tudják kezelni a felmerülő problémákat, mert nehezen értjük meg a másikban
rejlő egyediséget. Mégis, ez magában hordozza a szépséget is, hiszen olykor
pont azt szeretjük a másikban, ami belőlünk hiányzik.
Máthé Annamária nem csak mesél, énekel is:
az első összefüggő megszólalása a dal, ebben fejezi ki az érzelmeit. Az addig
nehezen megszólaló nő hirtelen minden érzését gyorsan, már-már hadarva fejezi
ki. Egy mikrofon kerül be az addig technikai eszközöktől mentes térbe, és az
előadó ennek segítségével interakcióba is lép a közönséggel. Illetve lépne,
hiszen a nézők némák maradnak. Fontos kérdés, hogy egy ilyen előadásban egy
eljátszott szerepet nézünk, vagy maga a színésznő enged betekintés a saját
belső világába. Valamilyen értelemben az előadónak mindig magát kell adnia a színpadon
– mégis, egy ilyen jellegük előadásban jobban láthatjuk a színész saját személyiségét.
Az előadás közepén egy férfi szerepet is
magára ölt a színésznő. Nehéz volt átállni és felvenni a fonalat, nem volt
egyértelmű a karakterváltás, és ez kizökkentett. Az előadás második fele már
egy kicsit felszabadultabb volt. Intenzívebben jöttek egymás után a jelenetek,
ami felpörgette az eseményeket. Jól használta a színésznő az előadásban a fehér
maszkot: ennek segítségével több karaktert tudott megjeleníteni, illetve
partnerként is használta
Az előadás keretes szerkezetű: azzal kezdődik,
hogy a közönségből kilép a játszó, és úgy fejeződik be, hogy visszaül a
helyére. Ezzel sugallva azt, hogy ő is egy a sok ember közül és egyetlen.