Liliom. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Mátray
László Liliomja csak egy csibész, egy semmirekellő csirkefogó, aki elveszi a
lányok pénzét, kihasznál mindenkit, lusta dolgozni menni, nem képes eltartani a
családját, veri a feleségét, egy közönséges rablógyilkos. Vajon miért tudunk
mégis teljesen azonosulni vele, annak ellenére, hogy minden cselekedetével
távolítani próbál minket? Néha sajnáljuk, máskor nem értjük, de mégis egy emberként
akarjuk, hogy ez a kegyetlennek látszó, mégis a végletekig törékeny karakter
végre kitörhessen kilátástalanságából.
Bocsárdi
rendezésének kulcsmotívuma ez a kitörésvágy, a lélek szabadsága. A ketrecszerű,
már-már börtönre emlékeztető vasszerkezet – Bartha József munkája – már az első
perctől sugallja a szereplők lelki bezártságát. Egy olyan világot teremt,
melyből, bár nem mindig tudatosan, mindenki kiutat keres. Liliom karakterénél
válik leginkább hangsúlyossá ez a törekvés, melyet a roller, mint a szabadság
jelképének a megjelenítése nyomatékosít egyértelműen, hiszen mindig valamiféle
remény felvillanását mutatja. Ilyen mozzanat például a gyerek születésének
híre, amely egy kapaszkodót jelent Liliom számára a csibészség fogságából való
kitörés felé. Onnantól kezdve, hogy Juli (Vass Zsuzsanna) felszáll Liliom mellé
az előadás elején megjelenő idillikus pillanatban, ő is részesévé válik ennek a
szabadság utáni hajszának.
De nemcsak a
főhős az egyetlen, aki kitörni vágyik saját életének falai közül. Muskátné
(Gajzágó Zsuzsa), az üzlet rabja, ugyanakkor – bár fölérendelt helyzetben
jelenik meg – Liliomtól is képtelen érzelmileg elszakadni. Ez a nagyon erős
érzelmi függés akkor válik teljesen egyértelművé, amikor Muskátné már-már
könyörög Liliomnak, hogy visszatérjen, annak ellenére, hogy Hózlinger képes őt
helyettesíteni a körhintánál, amely egyébként ennek a végeláthatatlan
mókuskeréknek, a szereplők életének a metaforája. Ezen kívül a fényképész (Rácz
Endre) és a rendőrök (Szakács László, Erdei Gábor) is a mindennapi monoton
munka rabjai.
Úgy tűnhet,
Marika (Benedek Ágnes) és Hugó (Nagy Alfréd) párosa fölötte áll ennek a bezárt
világnak. A kettejük kapcsolata és a Juli-Liliom helyzete folyamatosan
tükröződnek egymásban. Ők azok, akiknek látszólag „összejött az élet”, Marika
megtalálta „a szívszerelmét”, Hugó szép lassan lépeget felfele a társadalmi
ranglétrán (ez a folyamatos fejlődés vizuálisan is kirajzolódik Mari jelmezeinek
változása révén, amelyeket Kiss Zsuzsanna tervezett), és ezzel szemben jelenik
meg a Juliék nyomorúsága. Ez rajzolódik ki erősen abban a jelenetben, amikor
Mari bemutatja vőlegényét, Juli meg a földön összegörnyedve hallgatja a már-már
tökéletes szerelmi történetet, miközben teljesen ki van készülve attól, hogy
Liliom eltűnt Ficsúrral –Mari minden egyes szava érzéketlenségről tanúskodik. Liliom
halálakor teljesen Marika egyre kétségbeesettebben próbálja meggyőzni Julit,
hogy ez így lesz a legjobb neki, hogy Liliom halála hatalmas szerencse, majd
odaszalad a gödörben fekvő Liliomhoz, és zokogni kezd, hirtelen kitör belőle a férfi
iránt érzett, eddig elfojtott szeretete. Talán ő az egyetlen, aki ebben az
elképesztően rideg világban képes érzelmileg megnyilvánulni.
Juli, a
megjelenített kegyetlen világ legnagyobb áldozata, szintén képtelen kitörni
saját korlátai közül. Bármikor otthagyhatná Liliomot, mindvégig ott van előtte
az esztergályos, mint lehetséges menekülési útvonal, mégsem tesz semmit sorsa
megváltoztatása érdekében.
Az
egyetlenek, akik e beszűkült, áttörhetetlen világ fölött helyezkednek el, a
zenészek: Fazakas Albert , Gáspár Csaba , Ráduly Zsófia és Tóth-Györbíró Apor.
A vasszerkezet tetején ülve kísérik végig a szereplők cselekedeteit, a túlvilág
képviselőiként figyelik a történéseket. A zene egy másik kulcseleme az
előadásnak, ugyanis nemcsak hangulatfestőként jelenik meg, hanem fontos szerepe
van a tetőpontok kihangsúlyozásában és a jelenetek egymáshoz fűzésében is.
Amikor a szereplők olyan felfokozott érzelmi állapotba kerülnek, melyet nem
képesek kifejezni, a zene segít ennek a felszínre juttatásában.
A rendezés
mindent megtesz, hogy eltávolítsa, elidegenítse tőlünk a megjelenített világot.
Ez a legszembetűnőbben a színészi játék által jelenik meg: a karaktereknek
nagyon ritkán vannak érzelmi megnyilvánulásaik, nem szavakkal fejezik ki
magukat, hanem leginkább a tárgyak használatával (roller, duda, kávéscsésze,
cigaretta), és így, ebben a lecsupaszított világban a karakterek mint kitörni
kívánó jellemek kerülnek a középpontba, akik akár a végletekig is képesek
elmenni, hiszen nincs vesztenivalójuk. Elidegenítő eszköznek tekinthető például
az is, hogy Hollunderné amolyan groteszk férfi-nő figura Rácz Endre
alakításában; hogy Juli a halott Liliom testére hamuzik egyetlen könnycsepp
nélkül. Ebben a jelenetben mutatkozik meg legszebben ez a tudatos érzelmi
elfojtás a cselédlány karakterében, hiszen csendben ül, csak nézi a szerelmét,
és kifejezéstelenül válaszol a kérdésekre, próbál erősnek látszani, ugyanakkor,
amikor egyedül marad, kitör, és ütni kezdi Liliomot, kiabál, sír.
Ficsúr
karaktere (Pálffy Tibor) az, amely a leginkább távol tud maradni a nézőtől. Semmilyen
érzelmi reakciót nem lehet kiváltani belőle, teljesen hidegen hagyja, hogy Juli
gyereket vár, sőt, még a Liliom elvesztése is közömbös számára. Ő képviseli a
főszereplő egyetlen lehetőségét, hogy kilépjen a nyomorból.
Liliom végül
az öngyilkosságba menekül, ez az utolsó esélye a kitörésre, ez azonban a
halálával sem következik be. Az extravagáns túlvilági detektívek (Kónya-Ütő
Bence, Derzsi Dezső), és a néha már-már komikusként ható fogalmazó (Nemes
Levente) – aki mintegy a néző szócsöveként szegezi a szereplőnek az eddig
mindannyiunkban felmerülő kérdéseket – megjelenése elveszik Liliomtól az örök
pihenés reményét is.
Az előadás
záró jelenete, amelyben a földre visszalátogató Liliom találkozik a lányával
(Bezsán Noémi), a „küldetés” sikertelensége ellenére gyönyörű képet fest a nyitó
jelenet visszaidézése által. Bár az angyalok által rárótt feladatot nem sikerül
Liliomnak teljesítenie, a Juliban általa felidézett emlékek, és a tizenhat év
elteltével ugyanolyan intenzíven érzett szeretet felbukkanása által Bocsárdi
László rendezésének végén egy meg nem fogalmazott, ki nem mondható csoda
születik meg.