Szeretik a banánt, elvtársak? Yorick Stúdió, Marosvásárhely
Egy egyszerű történet egy nem túl egyszerű életről – így áll
a leírásban. Csütörtökön a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Szeretik a banánt,
elvtársak? című előadását láthattuk. Az előadást Sorin Militaru rendezte,
Székely Csaba azonos című darabja nyomán, ami a BBC hangjáték-pályázatára
íródott.
Az előadás in medias res kezdődik. A Veres Robertet alakító
Sebestyén Aba már bent áll a színpadon. A díszlet elég minimalista, egyszerű: egy
szék, mosdókagyló, asztal, fehér fal és padló. Rögtön foglalkoztatni kezdett,
hogy vajon hol játszódik a történet, Robert hol meséli el nem mindennapi
gyerekkorát.
A Banán... szépsége, hogy a Ceauşescu-rendszer borzalmait
egy szellemileg visszamaradott férfi tiszta, gyermeki szemén keresztül látjuk.
Elsősorban Robert viszonyát látjuk az apa elvtárssal, vagyis Veres Tiberiuval,
aki mindig a barna bőrkanapén ült és élet-halál ura volt a városban. Majd
betekintést kapunk a Veres család életébe. Az anyukája folyton sír a
hálószobában, az új házvezetőnő – mint a lehetséges mérgezést kivédő előkóstoló
– eszik elsőként az asztalnál, Robert bátyja pedig folyton meg akarja őt ölni.
Az előadás nagyon sok nyitott kérdést hagyott bennem, lehet,
hogy azért is, mert én sosem éltem meg a kommunizmust. Nagyon érdekeltek a
lezáratlan viszonyok az előadásban, amelyeket a visszaemlékezés éppen csak
érint, sejteti a milyenségüket. Ilyen volt például az Ana és Robert apja
közötti történet. Még most sem vagyok biztos benne, vajon történt-e pedofília,
vagy nem. Vajon ezért lett öngyilkos a folyton síró anya? Vagy miért viszi
magával Londonba Robertet a vízszerelő elvtárs, aki „apukámról írt
jelentéseket”.
A monodráma alatt Sebestyén Aba olyan feszültséget tudott
fenntartani történeteivel, vagy épp csöndjeivel, hogy ezt csak az előadást
végén felcsattanó tapsvihar tudta megtörni.