Renczés Viktória: „Egész nap virágot festettünk, építettük a kommunizmust”

Szeretik a banánt, elvtársak? Yorick Stúdió, Marosvásárhely


Egy egyszerű történet egy nem túl egyszerű életről – így áll a leírásban. Csütörtökön a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Szeretik a banánt, elvtársak? című előadását láthattuk. Az előadást Sorin Militaru rendezte, Székely Csaba azonos című darabja nyomán, ami a BBC hangjáték-pályázatára íródott.

Az előadás in medias res kezdődik. A Veres Robertet alakító Sebestyén Aba már bent áll a színpadon. A díszlet elég minimalista, egyszerű: egy szék, mosdókagyló, asztal, fehér fal és padló. Rögtön foglalkoztatni kezdett, hogy vajon hol játszódik a történet, Robert hol meséli el nem mindennapi gyerekkorát.

A Banán... szépsége, hogy a Ceauşescu-rendszer borzalmait egy szellemileg visszamaradott férfi tiszta, gyermeki szemén keresztül látjuk. Elsősorban Robert viszonyát látjuk az apa elvtárssal, vagyis Veres Tiberiuval, aki mindig a barna bőrkanapén ült és élet-halál ura volt a városban. Majd betekintést kapunk a Veres család életébe. Az anyukája folyton sír a hálószobában, az új házvezetőnő – mint a lehetséges mérgezést kivédő előkóstoló – eszik elsőként az asztalnál, Robert bátyja pedig folyton meg akarja őt ölni.

Az előadás nagyon sok nyitott kérdést hagyott bennem, lehet, hogy azért is, mert én sosem éltem meg a kommunizmust. Nagyon érdekeltek a lezáratlan viszonyok az előadásban, amelyeket a visszaemlékezés éppen csak érint, sejteti a milyenségüket. Ilyen volt például az Ana és Robert apja közötti történet. Még most sem vagyok biztos benne, vajon történt-e pedofília, vagy nem. Vajon ezért lett öngyilkos a folyton síró anya? Vagy miért viszi magával Londonba Robertet a vízszerelő elvtárs, aki „apukámról írt jelentéseket”.


A monodráma alatt Sebestyén Aba olyan feszültséget tudott fenntartani történeteivel, vagy épp csöndjeivel, hogy ezt csak az előadást végén felcsattanó tapsvihar tudta megtörni.