Sirály. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
A Kollokvium nyolcadik napján a marosvásárhelyi Tompa Miklós
Társulat előadása volt látható, Csehov Sirály című művét vitték színre. Nem
tudom máshogy kezdeni, minthogy az eddigi színházi élményeim között az egyik legmeghatározóbb
előadás volt Keresztes Attila rendezése. Nagy hatással volt rám mindenféle
tekintetben: a rendezői elképzelés és a színészi játék egyformán erősen működött
az előadásban. Gyönyörű színházi pillanatokat láthattunk, az együttjátszás
szépsége magával ragadott.
A tér nem hagyományos színházi tér: a nagyterem színpadán
volt felépítve két, egymással szemközti oldalra a nézőtér és középen egy vékony
sávban folytak az események. A nagy terem nézőtere le volt sötétítve és a színpadi
függöny félig le volt eresztve, illetve a másik oldalon egy vasfüggöny választotta
el a játékteret egy, a szereplők által elképzelt, idealizált világtól. Amikor a
szereplők valami vágyott dologról beszéltek, álmodoztak, mindig az idealizált
tér, a nagy nézőtér felé tekintettek. Kevés díszletelemet használt az előadás.
Három emelvény, pár szék, mikrofonok és egy zongora segítségével teremtették
meg a csehovi vidéki légkört. Másik fontos eleme ennek az előadásnak az elvágyódás,
vágyakozás. Minden szereplő a nagyszerűségre, a művészi nagyszerűségre vágyik.
Nyina a fiatal író hatására színésznői pályára szeretne lépni, de nem tudja,
hogy eléggé tehetséges-e hozzá, ugyanígy Trepljov sem biztos magában, főleg
édesanyja, Arkagyina viselkedésének hatására, ugyanis anyja nem ismeri el fia
tehetségét és nem is akarja, hogy írói pályára lépjen. Igazából ez életének a megnehezítője
az általa nagyon szeretett édesanyja viselkedése. Arkagyina a már pályán levő
középkorú színésznőként nehezen viseli, ha nem ő van a középpontban, és ha
esetleg valaki másnak is sikere lehet rajta kívül, de ez inkább a Trigorin iránt
érzett szerelme és abból fakadó féltékenysége miatt alakult ki. Igen, a másik
fő téma, amit a darab boncolgat, az a szerelmi sokszögek.
A nézők bemenetele közben a színészek már bent álltak a színpadon
és egy színházi hétköznapot próbáltak érzékeltetni: beszélgettek, készültek a
szerepre – ezt olyan jelzésként értettem, hogy a rendező a csehovi karaktereket
színesebbé, életszerűbbé szeretné formálni, és így közelebb hozni őket a
nézőkhöz.
Két jelenetet szeretnék kiemelni, amelyek nagy hatást
gyakoroltak rám. Az egyik az Arkagyina-Trigorin kettős, a másik az utolsó
jelenet, amiben Trepljov már kiüresedett tekintettel – úgy, mint akiből már-már
kiveszett az élet – járkál a térben, miközben Dorn haldoklik. A szereplők ott
vannak de senki nem figyel Trepljovra igazán. Olyan, mintha benne már minden
eldőlt volna, Nyina megérkezése már csak megerősíti őt ebben.
Az előadásban minden szereplő megtört valamiért; mindenki törekszik
valamire vagy vágyik valakire, de még a befutott, sikeres szereplőkről sem igazán
tudjuk, hogy valóban tehetségesek-e, boldogok. Trigorin befutott író, de ő
magát nem tudja annyira értékelni, mint ahogy a szakma felemelte. Minden
színész játéka nagyon tetszett, de különösen lenyűgözött az Arkagyinát játszó
B. Fülöp Erzsébet, aki elkepesztő energiákat mozgat meg a színpadon: izgalommal
vártam minden színre lépését. Teljesen másmilyen Arkagyinát láttam, mint amit
olvasva elképzeltem, de ez ettől volt csodálatos. Ahogy néztem a játékát, az
jutott eszembe – magamat illetően –, amiről az előadás is szól, hogy érdemes-e
bármit úgy csinálni, ha nem lehetsz a legjobb, vagy ha legalább nem törekedsz a
legjobbra.