Roberto
Zucco.
Tomcsa Sándor Színház
Kemény. Sok(k)oló. Ez volt az első gondolatom a
Zakariás Zalán rendezte Roberto Zucco
előadás után.
Maga a technikai kivitelezés tetszett, bravúros volt.
Egyfajta brechti elidegenítést használt a rendező. Az előadás több rövidebb jelenetre
tagolódott, ezeket mindig egy felirat vezette fel és egyben szituálta őket
(akár konkrétan akár költői értelemben). Időtlen teret hozott létre a rendezés mindössze
öt darab takarófal használatával. Zseniálisan bánt a fényekkel és a jól
megválogatott zenékkel is. Ezt az amúgy is erős, hatásos színpadi világot
próbálta fokozni a karakterek helyzetbehozásával. Ez szerintem nem mindig
sikerült. Sokszor „kezem-fejem dologgá”, azaz mímeléssé váltak a szereplők
megmozdulásai, gesztusai. Számomra nem csak az előbbiek miatt vált kicsit idegenné
az előadás. „Ha egy vonat kisiklik, azt meg se próbálják visszatenni a sínekre”
– helyenként ezt éreztem a színészek játékával kapcsolatban. Elbeszéltek egymás
mellett, nem figyeltek egymásra, emiatt sokszor elvesztettem a történés
lényegének a fonalát.
A dráma elég sok morális és filozófiai problémát vet
fel, Roberto egy antihős. A Barabás Árpád által játszott karakter eszembe
juttatta a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját – vajon a társadalom elkorcsosulása
felmenti őt a gyilkosság bűne alól? Mégis az ember elfogadóbb ezzel a figurával
szemben, hiszen a kisiklás nem személyes elhatározás kérdése. Címszereplőnk
hidegvérrel, ép elmével sétál végig a darabon, miközben apa-, anya-, gyerek- és
rendőrgyilkosságokat követ el. Nem beszél sokat, mégis ettől a
hidegségtől-ridegségtől félelmet kelt az emberben – és a színész ezt az
állapotot nagyon szépen megteremti. „Sámson vagy, ő is egy nő miatt baszott rá”
– hangzik el az előadásban. Na igen, megjelennek a nők. És a női szereplők
minden egyes megjelenésükkel mintha közrejátszanának valamiként a következő
gyilkosságban – akár olyan módon is, hogy Zucco megriadni látszik a szeretés
helyzeteitől. A fiatal lányt játszó színésznő (Albert Orsolya) bejövetele
tetszett talán a legjobban, végig koncentrált energiával dolgozott, figyelt a
kollégáira. Őt tartottam az egyik „emberi embernek” a sok elrugaszkodott,
szélsőséges karakter között. A másik ilyen „ember” a nővér volt, bár az előadás
elején picit félelmetesnek tűnt a túlzott keménysége miatt, az ő karakterének
változása rajzolódott ki a legtisztábban.
Az előadás koherens világot épít, amelynek a rendezői
gondolata érthető, számomra mégis az erőteljes hatásainak az egyformasága miatt
kicsit idegen maradt, nehezen tudtam követni, belépni a világába. Úgy éreztem
magam, mint a darabban említett „fehér orrszarvú, aki sétál a befagyott tó
vizén Afrikában, a hóesésben”.