Portugál. Csíki játékszín, Csíkszereda
Az első dolog, ami a Portugál kapcsán eszembe
jut, az a csehovi értelemben vett elvágyódás. Az egész dráma ellentétekre épül
és ezt a rendezőnek, Victor Ioan Frunzănak, nagyon szépen sikerült
belecsempésznie a színpadi látványvilágba (is).
Hogy mik ezek az ellentétek? A mű fő
problémafelvetése – az elvágyódás – a vidéki és városi élet közötti hatalmas
eltérésre épül. Bár Egressy a drámában tipikusan a magyar vidéki miliőt állítja
pellengérre, a rendezőnek sikerült ezt egyetemes társadalmi kritikává
formálnia. Továbbá megjelenik az embertípusok ellentéte. A vidékiek statikus
életét bolygatja fel egy budapesti férfi Irgácsba való megérkezése. Az előadás több
cselekményszálon fut, váratlan snittekkel, képkocka váltásokkal. A főbb
mozzanatok, a nagy „filozofálások” a színpad egyik sarkában elhelyezkedő kocsmában
történnek. Ez a kocsma a maga zsúfolt, füstös, ragacsos világával egy pillanat
alatt magával ragadja a nézőt, s elhiteti vele, hogy ő is ott ül a kocsmában,
kezében egy házmesterfröccsel, és nézi Retek, Csipesz és a többiek
duhajkodását. Ezzel szemben a külső, kocsmán kívüli terek megmutatása egy
letisztultabb, életszerűbb hangot üt meg, és ezt az elsőre mindennapinak tűnő
környezetet sikerül a rendezőnek nagyon finom, ironikus eszközökkel groteszkké
változtatni. Ilyen például a kétméteres feliratok és a kivetítő használata, a
díszletező kollégák felküldése a színpadra, vagy akár egy bohócszerű alak
beépítése az előadásba.
Noha alapvetően Egressy drámája erősen
parodisztikus, viccessé mégsem a helyzetkomikumok és poénok teszik, hanem a
groteszk életábrázolás, ami fájdalmasan realista és örökérvényű. Hogy mi teszi
fájdalmassá a valóságot? Egyáltalán, miért emberi és igaz ez a történet? Látszólag
ennek a groteszknek az alfája és ómegája a kocsma. Igen, ott a kocsma, ahol majdnem
mindenki alkoholista és mindenki más, a hozzátartozóik az ő függőségüktől
szenved. Minden faluban, városban megjelenik egy hasonló közeg. Mégsem lehet
ennyire általánosítani; azért egy településen nem mindenki alkoholista – mondhatná
bármelyikünk. Valóban, nem mindenki alkoholista, de függő. Függő a szerelemtől,
az elvágyódástól, az álmodozástól, a vallástól, az önámítástól. És ebben a
rendezésben az előbb felsoroltak félelmetes mélységeket produkálnak, olykor a
legváratlanabb helyzetekben.
Ami nagyon megfogott az előadásban, az a két
felvonás ellenpontozása. Ez számomra a karakterek önmagukkal való
szembefordulását is jelentette, akik mindannyian felismerték kilátástalan
életüket és beletörődtek ebbe. E fordulat miatt lett a második felvonás egy
nyugodtabb hangvételű rész, amit már nem a szöveg vitt előre, hanem a szereplők
belső vívódásai. A szépen megélt, igaz pillanatok mellett zseniális cirkuszi
mutatványokkal leptek meg minket a színészek. Persze sorolhatnék
hiányosságokat, hogy mi és miért nem tetszett a rendezésben, de én ezekkel
együtt tudtam élvezni az előadást, azonosulni a színészek játékával, közel
kerülni annak a problémafelvetéséhez.
Zárásul egy nézőt szeretnék idézni, akinek
sikerült egy mondatban összefoglalnia, hogy a rendezőnek hogyan sikerült a
saját képére formálnia Egressy világát: „Frunză, tudjuk, hogy portugál”.