Zárug Bernadett: 5 in 1

Sex, drugs, gods & rock’n’roll. Aradi Kamaraszínház

Egy random alak háttal ücsörög egy széken. Lassan megtelik a Figura Színház stúdióterme. Leoltódnak a fények. És a címben beígértek alapján megszólal a rock’n’roll, csak itt lemez helyett Harsányi Attila pörög egy forgószékben, ingben, nyakkendőben, nadrág nélkül, zene helyett meg két szöveget: Eric Bogosian Sex, Drugs, Rock&Rollját és José Saramago Káinját mixelték össze az alkotók.

Ahogy halad előre az előadás, kiderül, hogy ez a random alak történetesen öt random alak egyetlen személy által megjelenítve. Harsányi Attila csupán párat fordul az irodai széken, és szemüvegcsere után a rapper Káinként, befutott üzletemberként, drogproblémás rocksztárként, depressziós Noéként vagy épp csábító hölgyikeként jelenik meg, mi meg naivan nézzük a karakterek mögött nyomtalanul eltűnt elképesztő színészt.

Látszólag ezeknek a karaktereknek semmi közük egymáshoz – és Bogosian szövege alapján nincs is –, de idővel kirajzolódnak a kapcsolódási pontok. A tízszeres sebességgel az arcunkba ordító, látszólag zavarodott rapper Saramago Káinja által inspirálva cáfol rá folyamatosan a biblia történéseire, kérdőre vonva Isten cselekedeteit, feltétel nélküli jóságát. Mindezt olyan igazságtalanságokkal támasztja alá, hogy Isten (a „Nagyfiú”) Szodomában és Gomorában ártatlan kisgyerekeket égetett el, vagy Sámson egy szamár állkapcsával vert agyon ezer embert, meg hogy nemcsak az a bűnös, aki a szőlőt lopja, hanem az is, aki közben a csőszt lesi. Pár fordulat után egy üzletemberrel találjuk szembe magunkat, aki maga a Nagyfiú (megtudjuk, hogy be akarják perelni a Szodomában és Gomorában történtek miatt), folyton telefonál, Angyalkát, a titkárnőjét utasítgatja, és sosem veszi fel Noénak. Mindene a profit, mely a Hallelujah kiadása óta jelenetenként egyre csak növekszik.

A harmadik karakter egy szétcsúszott rocksztár: rénszarvassal az ölében beszél a TV-ben a Hallelujah című új slágeréről és a drogproblémáiról, melyeken már túltett. Turnésztorik, hófehér por – és a díler hangmérnök története, aki megzakkant, egy ideje Noénak képzeli magát, de semmi gond, majd megkapja a plüss rénszarvast, hogy felvihesse a bárkára. 

Elmeséli, hogy egyik reggel felkelt szanaszét esve, bekapcsolta a TV-t, és ott volt egy tag, aki arról beszélt, hogy „nemcsak az a szőlő, aki leszedi, érted, hogy nemcsak az a bűnös, aki lopja a szőlőt”, és hogy ez az ember (aki egyértelműen az első jelenet Káinja) ébresztette rá arra, hogy szereti magát, és kicsit sem volt jó dolog, hogy öt évig „lelkiismeretes drogos volt”, és minden nap betépett. Ezután a váltás után írta meg ezt a legújabb slágert, mielőtt azonban elénekelhetné, sajnos elmegy a hangja, így kimegy egy csomagnyi cigiszünetre, de ígéri, hogy utána elő fogja adni.

„A nagyfiú kiváló könyvelő”, mondja Káin, ami be is bizonyosodik, hiszen az üzletembernek még több profitot hoz az új dal, már három milliónál tartunk: Ferrari, Hummer, szobrász barátnő, otthon feleség, egy gyerek, Ádámka, akivel csak az a baj, hogy mindenbe beleharap, most például egy almába. Mindene meg van, csak az ebédje várat magára és a nadrágja, mert azt épp Angyalka vasalja.

A jelenetek közt szól a rock zene, szó volt már Istenről, drogokról, és a negyedik karakterrel sor kerül a szexre is. Egy kis hölgyike festegeti a körmét, közben szól a méltán híres Hallelujah. Aztán elővesz egy óvszert a szájából, ráhúzza a szék karfájára rögzített mikrofonra, és a refrént dúdolva elégíti ki azt. Ezután végre szót kap Noé is, a business man felveszi a telefont, és már látjuk is ott ülni kék úszószemüvegben, depressziósan, gyenge idegekkel, amint egy hosszú monológban, nagyjából egy levegővétellel bizonygatja, hogy minden szar, mindenhol csak szar van, és mi vagyunk azok, akik ezért a szarért felelősek vagyunk.

„Isten nagy játékos, szereti az akciót, de isten nem lövi be magát. Istennek lenni azt jelenti: zaj, rombolás és szórakozás.” Ez Káin utolsó jelenetének egyik mondata. Isten felkel reggel, unatkozik, lenéz a földre, és előidéz egy cunamit, akárcsak a következő részben a Nagyfiú, aki egy telefonnal, minden ok és sajnálat nélkül kirúg egy embert. Nem számít, neki csak egy a lényeg: már hatmilliós a profit, profit, profit profit! Az üzletember magából kikelve üti a mellkasát és ordít örömében: tökéletes befejezés lenne, de itt még nincs vége. Nem lehet vége, hiszen a rocksztár megígérte, hogy a cigiszünet után elénekli a dalt. Így hát a záróképben a rocksztár, betartva szavát, elkezdi énekelni a Hallelujah-t, rá az eredetire, azzal a szöveggel, melyet Káin mondott az előadás elején arról, hogy Isten mindenből kap részesedést.

Tapasztó Ernő 75%-os rendezését nevezhetjük bárminek: „radikális stand-up tragedy” vagy minimalista istenkritika, tény, hogy mindenkiből kicsalt legalább egy fél mosolyt, miközben belül mindannyian belenéztünk abba a bizonyos görbe tükörbe. Harsányi Attila hibátlan színészi alakítása, a Fekete Réka által fordított és jól megírt szöveg, és Tapasztó Ernő magával ragadó összképének kombója mindenkiben nyomot hagyott – több volt ez pure nevettetésnél.

Renczés Viktória: „ Még meg se láttam, és már kifogyok a szóból”

Phaedra. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós

A Kollokvium záróelőadását, az Albu István rendezte Phaedrát, vasárnap este láthatta a közönség.  Egy antik görög történeten alapuló klasszicista drámát bővített ki a rendező és emelte be egy korántsem megszokott környezetbe. Az darab problematikáját elindító mozzanatok: a szenvedély és a lelkifurdalás. Fő kérdése az előadásnak, hogy elítélendő-e az, aki nem tehet arról, hogy szerelmes. És vajon bűn-e azt szeretni, akit nem szabad?

A színpadi kép sötét, hátul egy monumentális fallal, rajta három ajtóval. Rögtön arra gondoltam, hogy a látvány a klasszikus görög szkéné egy lepusztult palota-ábrázolása, ha tényleg ez volt a rendező célja, nálam betalált. De számomra a legszokatlanabb dolog mégis az volt, hogy az egész színpadot bokáig érő víz borította. Gondolkodtam rajta, hogy pontosan mi volt a víz célja, minek a metaforája. A közönségtalálkozón elhangzott ezzel kapcsolatban egy meglátás, ami teljesen más szintre emelte az értelmezésemet. Valaki azt mondta, hogy ez a víz Phaedra meg nem született gyermekének a magzatvize – Phaedra itt ugyanis terhes nőként jelenik meg. Szerintem ez sok mindenre választ adott. A színészek járása, testtartása is megváltozott a vízben való járás miatt: kicsit lelassultak, nehézkesebben lépdeltek. Mindenki próbált megszületni.

És igen, nagyon sok minden meg is született a színpadon. Kiemelkedően jó alakításokat láttam. A legtöbb megmozdulás nagyon letisztult, kifejező volt. Különösen tetszett az angyal belekomponálása a darabba, aki egyszerre volt Vénusz, Neptunusz, a mindenség. A sok névvel felruházott, mégis meg nem nevezhető felsőbb erő. Nem tudnék kiemelni senki a színészek közül, mindannyian tetszettek. Talán a Hippolytost alakító Faragó Zénó játékával tudtam azonosulni a legjobban.

Az előadás különlegesen fontos eleme volt a fény- és hangtechnika. Albu István rendező egy folyamatosan, már-már monotonon megjelenő zenei motívumot használt (zeneszerző: Bocsárdi Magor), ami nagyon ráerősített a nyomasztó, ugyanakkor költői hatásra. A fényeket, sötéteket, fényváltásokat is remekül használta. Nagyot emelt a hatáson, hogy a fény visszaverődött, tükröződött a víz felszínén.

Számomra azért is volt különleges ez az előadás, mert a legtöbb, fesztiválon látott produkciótól eltérően, itt az fogalmazódott meg bennem, hogy gyönyörű. Ez alatt nem feltétlenül külön a rendezésre, színészi játékra, történetre, vizualitásra gondolok, hanem az ezek együtteséből létrejövő valami pluszra, amit nem tudok megfogalmazni, csak így: gyönyörű.