Renczés Viktória: „ Még meg se láttam, és már kifogyok a szóból”

Phaedra. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós


A Kollokvium záróelőadását, az Albu István rendezte Phaedrát, vasárnap este láthatta a közönség.  Egy antik görög történeten alapuló klasszicista drámát bővített ki a rendező és emelte be egy korántsem megszokott környezetbe. Az darab problematikáját elindító mozzanatok: a szenvedély és a lelkifurdalás. Fő kérdése az előadásnak, hogy elítélendő-e az, aki nem tehet arról, hogy szerelmes. És vajon bűn-e azt szeretni, akit nem szabad?

A színpadi kép sötét, hátul egy monumentális fallal, rajta három ajtóval. Rögtön arra gondoltam, hogy a látvány a klasszikus görög szkéné egy lepusztult palota-ábrázolása, ha tényleg ez volt a rendező célja, nálam betalált. De számomra a legszokatlanabb dolog mégis az volt, hogy az egész színpadot bokáig érő víz borította. Gondolkodtam rajta, hogy pontosan mi volt a víz célja, minek a metaforája. A közönségtalálkozón elhangzott ezzel kapcsolatban egy meglátás, ami teljesen más szintre emelte az értelmezésemet. Valaki azt mondta, hogy ez a víz Phaedra meg nem született gyermekének a magzatvize – Phaedra itt ugyanis terhes nőként jelenik meg. Szerintem ez sok mindenre választ adott. A színészek járása, testtartása is megváltozott a vízben való járás miatt: kicsit lelassultak, nehézkesebben lépdeltek. Mindenki próbált megszületni.

És igen, nagyon sok minden meg is született a színpadon. Kiemelkedően jó alakításokat láttam. A legtöbb megmozdulás nagyon letisztult, kifejező volt. Különösen tetszett az angyal belekomponálása a darabba, aki egyszerre volt Vénusz, Neptunusz, a mindenség. A sok névvel felruházott, mégis meg nem nevezhető felsőbb erő. Nem tudnék kiemelni senki a színészek közül, mindannyian tetszettek. Talán a Hippolytost alakító Faragó Zénó játékával tudtam azonosulni a legjobban.

Az előadás különlegesen fontos eleme volt a fény- és hangtechnika. Albu István rendező egy folyamatosan, már-már monotonon megjelenő zenei motívumot használt (zeneszerző: Bocsárdi Magor), ami nagyon ráerősített a nyomasztó, ugyanakkor költői hatásra. A fényeket, sötéteket, fényváltásokat is remekül használta. Nagyot emelt a hatáson, hogy a fény visszaverődött, tükröződött a víz felszínén.


Számomra azért is volt különleges ez az előadás, mert a legtöbb, fesztiválon látott produkciótól eltérően, itt az fogalmazódott meg bennem, hogy gyönyörű. Ez alatt nem feltétlenül külön a rendezésre, színészi játékra, történetre, vizualitásra gondolok, hanem az ezek együtteséből létrejövő valami pluszra, amit nem tudok megfogalmazni, csak így: gyönyörű.