Phaedra. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
A Kollokvium záróelőadását, az Albu István rendezte Phaedrát, vasárnap este láthatta a közönség. Egy antik görög történeten alapuló
klasszicista drámát bővített ki a rendező és emelte be egy korántsem megszokott
környezetbe. Az darab problematikáját elindító mozzanatok: a szenvedély és a
lelkifurdalás. Fő kérdése az előadásnak, hogy elítélendő-e az, aki nem tehet
arról, hogy szerelmes. És vajon bűn-e azt szeretni, akit nem szabad?
A színpadi kép sötét, hátul egy monumentális fallal, rajta három
ajtóval. Rögtön arra gondoltam, hogy a látvány a klasszikus görög szkéné egy
lepusztult palota-ábrázolása, ha tényleg ez volt a rendező célja, nálam
betalált. De számomra a legszokatlanabb dolog mégis az volt, hogy az egész
színpadot bokáig érő víz borította. Gondolkodtam rajta, hogy pontosan mi volt a
víz célja, minek a metaforája. A közönségtalálkozón elhangzott ezzel
kapcsolatban egy meglátás, ami teljesen más szintre emelte az értelmezésemet.
Valaki azt mondta, hogy ez a víz Phaedra meg nem született gyermekének a
magzatvize – Phaedra itt ugyanis terhes nőként jelenik meg. Szerintem ez sok
mindenre választ adott. A színészek járása, testtartása is megváltozott a
vízben való járás miatt: kicsit lelassultak, nehézkesebben lépdeltek. Mindenki
próbált megszületni.
És igen, nagyon sok minden meg is született a színpadon.
Kiemelkedően jó alakításokat láttam. A legtöbb megmozdulás nagyon letisztult,
kifejező volt. Különösen tetszett az angyal belekomponálása a darabba, aki
egyszerre volt Vénusz, Neptunusz, a mindenség. A sok névvel felruházott, mégis
meg nem nevezhető felsőbb erő. Nem tudnék kiemelni senki a színészek közül,
mindannyian tetszettek. Talán a Hippolytost alakító Faragó Zénó játékával
tudtam azonosulni a legjobban.
Az előadás különlegesen fontos eleme volt a fény- és
hangtechnika. Albu István rendező egy folyamatosan, már-már monotonon megjelenő
zenei motívumot használt (zeneszerző: Bocsárdi Magor), ami nagyon ráerősített a
nyomasztó, ugyanakkor költői hatásra. A fényeket, sötéteket, fényváltásokat is
remekül használta. Nagyot emelt a hatáson, hogy a fény visszaverődött,
tükröződött a víz felszínén.
Számomra azért is volt különleges ez az előadás, mert a
legtöbb, fesztiválon látott produkciótól eltérően, itt az fogalmazódott meg
bennem, hogy gyönyörű. Ez alatt nem feltétlenül külön a rendezésre, színészi
játékra, történetre, vizualitásra gondolok, hanem az ezek együtteséből létrejövő
valami pluszra, amit nem tudok megfogalmazni, csak így: gyönyörű.